Elhallgatott titkok 7.fejezet

7. rész

Elhallgatott titkok

- Ez nem igazság – mondta Rió. – Mindenkinek előbb sikerül egy lányt megtalálnia, mint nekem.

- Hagyd már, szerintem csak blöfföl. – legyintett Trey. – Ki akarna vele járni?

Lizi szeme szikrákat szórt.

- Mondjuk én – sziszegte.

A fiúknak leesett az álla.

- Te képes vagy egy ilyennel leállni? Találhatnál ezer jobb pasit, mint például minket – mondta Trey és biztatóan vigyorgott.

- Ööööö… Inkább nem – motyogta Lizi döbbenten.

Trey kissé sértődötten hallgatott. Lizi szintúgy, összefont kézzel. Mindenki csendben maradt.

- Fiúk, én nem akarok senkit kinyírni – szólalt meg békítően Zik.

- Ja, majd hiszünk is neked.

- Igazat mond. – szólalt meg Yoh. A többiek tátott szájjal meredtek rá.

- Lizi mondta, hogy ő – Ren Zik felé bökött – a te engedélyeddel van itt, Yoh.

Súlyos csend telepedett a szobára. Yoh úgy érezte, most szívesebben lenne akár Anna kiképzésén, vagy bárhol… Bátorság, Yoh! – biztatta magát, míg végre Lizi felmentette a magyarázkodás alól.

- Igen, az ő engedélyével van itt. – feleselt. – Talán azért, mert ő kicsit rugalmasabb, mint ti! Nem tudjátok elfogadni a változást! Egyedül Yoh közületek az, aki meglátja az emberekben a jót, mikor már senki nem hisz nekik! Egyedül neki van esélye a Sámánkirály címre!

A lány utolsó mondata úgy hasított a fiúk szívébe, mintha tőrt döftek volna belé. Lizi ráhibázott egy gyenge pontjukra: mindannyian tudták, hogy Yoh sokkal erősebb sámán náluk. Renen látszott, hogy agyonütné Lizit, ha nála lenne a guan-daoja.

- Nyugi Ren. Úgyis tudom, mit csinálsz. Nem tudsz megütni – mondta nagyon nyugodtan, amire a megszólítottnak már végképp elállt a szava. – Rendben. Ha ezt megbeszéltük…

Nemes egyszerűséggel kézen fogta Ziket, és kivezette az ámuló csapaton át. Az ajtóból még visszaszólt:

- Nem akartam senkit megsérteni, mert az nekem nem kenyerem. De ez az ostobaság, amit ti műveltek…

Megcsóválta a fejét, majd becsukta az ajtót maga után. A két sámáncsapat magára maradt a borús gondolatokkal.

Zik és Lizi csak mentek, mentek. Zik irányított, a lánynak fogalma sem volt róla, merre mennek. Már régen elhagyták a házat is, a tető sem látszott. Lizi aggódva tekintett vissza, a végtelen fák közé. Egy erdőben voltak. Zik megállt, de ezt barátnője nem vette észre, és nekiment.

- Bocsi – suttogta a félhomályban. Ide már a napfény derengése hatolt csak le, még délben is félig sötét volt.

- Nem kell suttognod – hallotta Zik hangját Lizi. – Nincs itt senki, aki bántana téged.

De miért jöttünk ide? – koncentrált Liz erősen a kérdésre. Már belefájdult a feje az összpontosításba, mikor végre elérte célját: emlékek, érzések, kavargó gondolatok: mind, mintha a sajátja lenne. Egy pillanat múlva erős ütést érzett, és elterült a földön. Meglepve nyitotta ki a szemét, és Ziket látta a tűzkarddal a kezében. A kard a torkának volt szegezve. Lizi nyelt egyet. Tudta, hogy azzal, hogy Zik gondolataiban kutatott, túlment a határon. És ezért most bűnhődni fog.

- Mit képzelsz, mit csinálsz? – kérdezte Zik dühösen. Szinte kiabált. – Ne képzeld azt, hogy csak te tudsz ilyen trükköket! Rent átverhetted, mert ő képzetlen sámán, de tudd meg, hogy én ezerszer erősebb vagyok, mint amilyen te valaha leszel!

Lizi behunyt szemmel tűrte a sértéseket. Már hozzászokott, hiszen a szüleitől minden nap hallott ilyen „jó szándékú kritikát”. Mégis, fájt neki, hogy ezt pont Zik mondja…

- Gyenge vagy – adta meg a kegyelemdöfést végül a fiú. Lizi szívébe mintha kést döftek volna.

- Gyenge vagyok, úgy gondolod? – ekkor már a földön ült, és a földnek is beszélt. Hangja remegett. – Úgy gondolod talán? Nem, nem vagyok az. Egész életemben arra neveltek, hogy sámán legyek, hát ismerem már nagyon alaposan. És még annyit: edzek, küzdök, takarítok, főzök. Ezek után, ha gyengének hiszel…

- Márpedig annak hiszlek – válaszolt Zik gúnyosan mosolyogva. – Mint a szüleid…

Lizi szívében megforgatták azt a kést.

- A szüleim… - teleszaladt a szeme könnyel. – Te ölted meg őket… Amikor megláttalak, azt hittem, magadhoz veszel a szüleim kárpótlásáért… De rájöttem, hogy a szüleim neked semmit nem jelentettek… Gondoltam, akkor talán én majd fogok… De nem értem neked sem semmit… - a földre csapott fájdalmában. Zik nyugodtan nézte a lány szenvedését. Igaza volt: Liz semmit sem jelentett neki, csak múló kaland volt, semmi más… De mit jelent ez neki: a világon semmit. Ő magasabb célért küzd. Mit jelentett ez szegény lánynak, akit még sohasem szerettek: halálos szerelmet.

- Mikor találkoztunk, éreztem, hogy kettőnk sorsa ugyanaz. Szeretet nélkül élni… Én úgy szomjaztam a szeretetre, mint sivatagi vándor egy korty vízre, de sosem kaptam meg. Találkoztunk, barátok lettünk, de éreztem, hogy valami rossz fog történni… És igazam lett, ide hoztál, hogy kínozz…

- Nem foglak bántani. Nem ütlek meg.

A lány büszkén felnézett.

- Engem megüthetsz, de nekem fizikai fájdalmat nem okozhatsz…

- Meglátjuk.

Lizi ismét a torkára szegezve érezte a tűzkardot. Aztán Zik felemelte a fegyvert, és lesújtani készült. Lizi nem egyesült a szellemével, nem használta a furijokuját sem. Mikor a kard a közelébe ért, egyszerűen felemelte a karját.

A vér piros esőként hullott a földre, mely mohón felitta. Lizi karján hosszú, mély vágás piroslott. Zik döbbenten nézett rá.

- Neked elment az eszed.

Lizi nehezen kipréselt magából egy fanyar, sírós mosolyt.

- Engem nem tudsz úgy bántani, hogy fájjon. – suttogta büszke szemmel.

Zik elmosolyodott. De most nem lágy, hanem gúnyos, megvető mosoly játszott az ajkai körül.

- Tehát neked a fájdalom semmi. Lássuk, mit szólsz ehhez.

A lány félve tartotta karjait a feje fölé, a karjáról a ruhájára csepegett a vér. Meglepetésére Zik megfogta a karját. Ugyanakkor hálás volt érte, hogy az ép kezén fogta meg. Zik lassan felfelé húzta, míg végül a lány felállt. Lizi lehajtotta a fejét. Úgy nézett ki ott, mint egy szerencsétlen kis mókus. Zik az álla alá tette a kezét, és felemelte a lány fejét.

- Nem is vagy olyan gyenge. Nekem egy időre most el kell mennem. Nem fogjuk egymást látni. De lehet, hogy te már csak az angyalokkal találkozol.

Megcsókolta Lizit. Mikor elengedte, a lány arcán csorogtak a könnyek. Megfogta a lány csuklóját, és szinte a földhöz vágta. A sebesült aléltan terült el.

- Viszlát, kedvesem.

Letépett egy rongyot a köpenyéből, bekötötte Lizi sebét, majd elnyelte őt az éjszaka.

Lizi azonban már nem volt olyan állapotban, hogy bármit érezni tudott volna.