~Nagareboshi~Az utolsó kívánság 10.fejezet

– Yoh. – Anna hangja olyan hideg volt, hogy Yoh akaratlanul is beleborzongott. Egyszerűen képtelen volt megállapítani, menyasszonya haragszik-e, vagy épp ellenkezőleg, közel áll a nevetéshez. Pedig az utóbbi időben egészen jól belejött a lány hangulatainak megtippelésébe. – Gyere ide.
Engedelmesen megindult, Haót maga mögött hagyva. Óvatosan visszapillantott a válla fölött, de ikerbátyja arca teljesen kiüresedett, és felvette azt a túl jól ismert gúnyos mosolyt, amelyről azonban Yoh most már tudta, hogy csupán valódi érzelmeinek leplezésére való.
Megállt Anna előtt, és végignézett a társaságon. Senki nem szólt egy szót sem, az arcokon komolyság ült. Yoh csak egy pillanatig aggódott, aztán hagyta elillanni félelmeit, és megkapaszkodott abban az érzésben, ami mindig is ment neki: a könnyedségben.
Elvégre megígérte magának, hogy nem tesz olyan dolgokat, amikre nem képes. És a dolgok amúgy is megoldódnak.
Vagy mégsem?
Anna felemelte a kezét; benne volt a kardhüvely, a Harusame tokja, amely gazdája nélkül üresen árválkodott, és Yohba megint belehasított szamuráj-barátjának hiánya.
– Szükséged van még erre? – kérdezte a lány egyszerűen. Yoh egy pillanatra összepréselte ajkait, azután válaszolt.
– Igen, Anna, szükségem van rá.
A többiekből egy emberként szakadt fel a megkönnyebbült sóhaj. Yoh lassan kezdte megérteni, ahogy még egyszer körbenézett, azután visszafordult, és intett bátyjának.
– Naa, Hao... kocchi ni oide.
A rettegett sámán nem tudta leplezni megdöbbent arckifejezését, ahogy öccse kinyújtotta felé a kezét. Tett egy lépést, azután megállt, és karba fonta a kezét.
– Ha azt akarod, hogy értsük, ne játssz – ez Anna volt, mire Hao arca csak még döbbentebbre váltott. Yoh még rendben van, az elmúlt napok tükrében, de Anna? Anna hogyan képes így beléje látni?
Még egyet lépett, de szemét le nem vette volna ikertestvéréről. Gyűlölte a bizonytalanságot; úgy érezte, a többiek jóindulatától függ, és gyűlölte az egészet, teljes szívéből. A legrosszabb az volt, hogy már nem tehette meg, hogy lenézi őket, ahogy mindazokat tette, akik rettegték erejét. Ők is féltek tőle, ez nyilvánvaló volt, viszont bíztak Yohban, ahogy benne, Haóban soha nem bízott senki, és ezzel egyszerűen nem lehetett mit kezdeni.
– Azt szeretném, ha ők is látnák, mi vagy – mondta Yoh halkan. Már csak néhány lépés választotta el őket egymástól, de erre bátyja megint megállt, és (ezúttal hitetlenkedve) rábámult.
– Nem – felelte. – Ezt ne kérd tőlem, Yoh. Olyat kérj, amit megadhatok.
– Elmondjam én?
– Nem! Nem, dehogy! – Hao most már komolyan megriadt. Anna önkéntelen mozdulatot tett, ahogy a sámán előrenyúlt, de végül nem tett semmit, hagyta, hogy Hao megragadja Yoh kezét, és közelebb húzza magához.
– Nem értelek – bámult fel rá Yoh közvetlen közelről. – Aniki... – Nem volt benne biztos, hogy ki akarja, hogy ki meri mondani, de meg kellett kérdeznie. – Mitől félsz?
Hao azonban nem tagadta.
– Én sem tudom. De ezt... ezt ne tedd velem, otouto. Ha mindent komolyan gondoltál, amit a temetőben mondtál, akkor ne kínozz ezzel.
– Hát mit csináljak? – vakarta meg Yoh a tarkóját, és kezdett előbukni jól ismert mosolya. – Ha egyszer ez az egyetlen út...
– Út, mihez? – Haót már nem érdekelte, ki hallja, és ki nem.
– Második esélyt akartál, megkaptad.
– Az nem erre...
– Dehogyisnem. – Yoh megfordult, kiszabadította csuklóját bátyja szorításából, és végignézett az arcokon. És igen; a korábbi dacot felváltotta a bizonytalanság, néhol még valami több is.
Végül, mindenki hatalmas megdöbbenésére, Lyzerg volt az, aki megszólalt.
– Én szeretném hallani.
– Micsoda? – hüledezett Ryu. – Lyzerg! De hát...
– Szeretném hallani – ismételte Lyzerg azzal a makacssággal, ami oly jól jellemezte őt.
– Azt hittem, gyűlölöd Haót – a szenvtelen megállapítás Rentől jött, mire kapott is egy erős oldalba bökést Horo Horótól.
– Úgy is van – bólintott a zöld hajú angol sámán, mire az északi és a kínai egy emberként meredtek rá. – Éppen ezért...
– Ezt most csak én nem értem? – kérdezte Chocolove, amire mindenhonnan fejrázásokat kapott válaszul. – Akkor jó...
– Talán megérteném... Ha Yoh-kun elmondaná, talán megérteném. Talán képes lennék nem... vagy kevésbé gyűlölni. Ha tudnám, hogy miért... – Lyzerg hangja elfulladt, nem tudta folytatni. Ryu bátorítóan megszorította a vállát, mire felnézett, de nem volt képes mosolyogni.
– Én... akkor sem vagyok képes erre. – Hao hajthatatlan volt. – Ezt egyszerűen nem kérheted tőlem.
– Mit gondolsz, mit kérek? – nézett rá az öccse.
– Azt kéred, hogy adjam ki magam, teljesen. Jobban, mint ahogyan a Chou Senji Ryakketsuvel tettem.
– Csak annyira, amennyire te tetted kiszolgáltatottá őket – kommentálta Anna szárazon. – Az Asakura családról nem is beszélve.
– Anna... – Yoh zavartan állt egyik lábáról a másikra, de menyasszonya szigorú pillantása belefojtotta a szót.
– A többiek megszavazták a bizalmat neked – mondta a lány, mire Yoh meglepetten pislogott. A többiek bólogattak; Hao elhúzta a száját. – Engedtem nekik.
– Anna... mit jelentsen ez?
– Azt jelenti, hogy én nem értek egyet – Anna ledobta az üres kardhüvelyt; az bántóan éles csörrenéssel zuhant a földre. Yoh hitetlenkedve bámult: mintha a lány, akit ismert, hirtelen valaki mássá változott volna.
– Nem bízol bennem? – kérdezte komolyan.
Kettejük pillantása összefonódott, és hosszúm, dermedt pillanatokig nem szólt senki. Tudták, hogy erre a kérdésre csak egyféle választ lehet adni, és az mindent eldönt. Végső soron megint minden Annán állt vagy bukott.
– De, bízom. Haóban viszont nem.
– Ezzel nem vagy egyedül – intett körbe könnyedén a barna hajú sámán. Anna hallgatott még egy pillanatig, aztán behunyta a szemét.
Yoh pedig megfordult, szembe mindenkivel, és beszélni kezdett.

* * *

Hao nem figyelt, amíg Yoh beszélt. Anélkül is tudta, mit mond a másik. Nem akarta hallani. Jobban szerette volna, ha bizonyos dolgok kimondatlanul maradnak. És a történet nem neki, hanem róla szólt, megtehette, hogy nem figyel oda.
A választ azonban látnia kellett; ezért volt itt. Amíg Yoh beszélt, ő sorra fürkészte az arcokat, igyekezve leolvasni róluk, mit gondolnak. Nem volt könnyű dolga: nem olvashatott a lelkekben, és az arcokról olvasni nem volt olyan könnyű, mint az ember hinné.
Ren maga elé meredt, a levegő egy híg pontját bámulta, arckifejezése egészen merev volt. Hao nemigen ismerte a kínai sámánt, erején kívül nem sok mindent tudott róla. Azon kívül, hogy néhányszor halvány próbálkozást tett rá, hogy a maga oldalára állítsa, nem volt vele semmi kapcsolata.
Ez utóbbi a magas gyíksámánra is vonatkozott. Ryu szeme Yohn függött, a kezei ökölbe szorultak. Időnként lopva vetett egy-egy oldalpillantást a zöld hajú angolra, a szája megrándult. Nem volt nehéz rájönni neheztelése okára.
Lyzergen hosszabb ideig elidőzött Hao tekintete. A fiú Yohra függesztette konok tekintetét, és közben alsó ajkát harapdálta. Pillantása lassanként töprengőre váltott... aztán egyszer csak arrébb rebbent a tekintete, és, még mielőtt Hao megmoccanhatott volna, azon kapta magát, hogy az angol sámán egyenest a szemébe néz.
Yoh elhallgatott, és körbenézett, aztán megakadt a tekintete a némán farkasszemező pároson. Kinyitotta a száját, de aztán mégsem szólt közbe. És, hogy, hogy nem, talán azért, hogy engedjen, Hao volt az, aki előbb kapta el a pillantását.
– Szóval... – Yoh megvakarta a tarkóját, és ahogy megszólalt, a pillanat valahogy feloldódott. Anna mozdult először, és valami egészen váratlant tett: odasétált Hao elé, és felnézett rá. Hao viszonozta a pillantását, de még mindig nem szólt egy szót sem. Anna felemelte a kezét, és Haónak váratlanul bevillant legutóbbi találkozásuk emléke a kanyon tetején. Ezúttal egyáltalán nem védekezett; a lánynak csipán az egyik kezére volt szüksége.
A csattanás mintha őt magát is megzavarta volna; arra számított, hogy Hao védekezni fog. Hátralépett, értetlen tekintetét a sámánra emelve, szája szólásra nyílt, de aztán végül csak biccentett egyet, sarkon fordult, és elment.
Hao arra eszmélt, hogy csak hárman vannak megint: ő, a mellette halkan nevető Yoh, és az ajtóban ácsorgó Lyzerg, de ő is hamar sarkon fordult, és követte Annát.
– Azt hiszem, ez könnyebb volt, mint gondoltam volna – jegyezte meg Yoh. Hao rápillantott, és elnevette magát.
– Igen, én is azt hiszem.

* * *

– Nos, otouto... azt hiszem, ideje mennem.
Megint este volt, csupán néhány perce nyugodott le a Nap. Ugyanott voltak, ahol elkezdődött az egész: a Funbari ryokan előkertjében. Yoh törökülésben ült az esti harmattól átnedvesedett fűben, Hao pedig mellette állt, és az eget bámulta.
Yoh követte a pillantását: épp időben ahhoz, hogy meglássa azt az egyetlen vakító hullócsillagot, ami éppen átszelte az eget. A szája mosolyra húzódott, óriási levegőt vett, és egy szuszra, hangosan kimondta, amit kívánni akart.
– AztkívánomhogyHaolegyenboldogakövetkezőéletében (nagy levegő), éshogyAmidamaruvisszajöhessenhozzám.
Hao elnevette magát. A régi nevetése volt ez, és mégis, valahogy megváltozott a színezete. Yoh még sosem hallotta így nevetni ikerbátyját. Ebből a nevetésből eltűnt a gúnyos, bántó él, ellenben tele volt ragyogó boldogsággal, éppen olyannal, amit Yoh kívánt neki.
– Nem kell ahhoz a következő életem... már most is az vagyok.
Erre válaszul Yoh leghálásabb mosolyát kapta. A fiatalabbik iker hátradőlt a fűben, kezeit a tarkója alá tette, és a lassanként sötétedő eget bámulta.
– Mondd, Yoh... – A fiú oldalt fordította a fejét. – Nem akarsz újjászületni velem? Megtehetnéd.
Yoh tűnődve ingatta a fejét egy darabig, végül nemet intett.
– Miért?
– Azért, mert számomra csak a megismételhetetlen boldogság az igazi – felelte magától értetődően. – Különben nincs értelme igazán örülni semminek. Elkopna... és azt nem akarom, aniki.
Hao rábólintott, de nyilvánvalóan csalódott volt.
– De ott leszek – tette hozzá öccse, szája megint mosolyra rándult. – Ott leszek a Nagy Szellemek között, és onnan fogok figyelni.
Hallgattak egy darabig, közben a maradék fény is megszökött, és végleg este lett.
– Hogyan csináljam? – kérdezte aztán Hao tétován, valamivel később. Yoh megvonta a vállát, már amennyire ez háton fekvő helyzetben lehetséges volt egyáltalán.
– Hát, gondolom... fordítva.
– Tessék? – pislogott rá bátyja meghökkenten.
– Fordítva... ahhoz képest, ahogy akkor csináltad, amikor jöttél.
– Oké – Hao még mindig nem volt teljesen biztos a dolgában, de egy próbát megért a dolog.
Még egyszer utoljára ránézett testvérére, aztán tekintetét az ég felé fordította, és felemelte a kezét.

* * *

A láncok meglazultak, aztán szétpattantak. Nyújtózott. Már tudta, hová kell mennie, hol kell lennie, csupán az alkalomra várt. És ím, az alkalom megadatott. Kezeit ökölbe szorította, aztán elrugaszkodott.
Olybá tűnt, repül valamerre, de nem tudta megmondani, hová tart; minden elmosódott körülötte. Aztán egy hatalmas villanás; meg mert volna esküdni rá, hogy egy hosszú barna hajú, lebegő köpenyű alak suhan el mellette, arcán valami megmagyarázhatatlan kifejezéssel... aztán teljes sötét.

Szélroham söpört végig a kerten, meghajlította a növényeket, aztán elcsendesedett. De valamit elvitt magával, és ez a valami ürességet hagyott maga után, ürességet, amit azt várta, hogy betöltsék.
Yoh csak állt egy helyben, figyelte, ahogy Hao alakja lassan szertefoszlik a sötétségben, önkéntelenül ökölbe szorítva a kezét. Kényszerítenie kellett magát, hogy egyenletesen lélegezzen; erre koncentrált, nem pedig arra a hatalmas lyukra, ami most a lelkében tátongott.
Ám mindez csupán néhány pillanatig tartott, bármilyen hosszúnak is tűnt is. Talán csak egy percnyi volt az egész.
Azután váratlanul egy ismerős hang ütötte meg a fülét:
– Yoh-dono... – És amikor kinyitotta a szemét, és arra fordult, ott állt a szamuráj, teljes valójában, zihálva kapkodta a levegőt, és gazdáját bámulta kerekre tárt szemekkel.
– Amidamaru! – kiáltott fel Yoh. Rohanvást indult meg a másik felé, az pedig szintúgy az ő irányába.
Külső szemlélő most azt hihette volna, a két alak szoros baráti ölelésben fonódik össze, ám amit ők tettek, sokkal több volt annál. Nem kellettek hozzá még a megszokott szavak sem, csupán egy gondolat, és szellem és sámán tökéletes fúzióban forrtak össze, ahogyan már nagyon régen nem. És hirtelen egy zökkenéssel minden a helyére került. A Hyoui Gattai befoltozta a lyukat, amit a másik szellem eltűnése szakított.

Végtére is, gondolta Yoh valamivel később, miután egy öleléssel búcsúzott el éjszakára a meglepett Annától, majd bebújt a lepedők közé, ez így van rendjén.

És több nem is kell.

OWARI

Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Roni-Chan