Az idő egyre hűvösebbre fordult. Lágy szellő borzolta a fák leveleit; megkerült néhány épületet, összekócolta egy kertben a füvön ücsörgő fiú haját, aztán tovatűnt. A fiú ott maradt a fűben ülve, a fejét fogta, és azon gondolkozott, hogyan történhetett mindez. Mellette egy szellem lebegett valamivel a föld felett - kísértetiesen hasonlított a fiúra, épp csak hosszú haját szabadon hagyta, és másfajta ruhákat viselt. Csupasz mellkasa kivillant a hosszú köpeny alól, ahogy csípőre tette a kezét, arca gúnyos kárörvendést tükrözött.
- Hogy kerülsz te ide? - fogta a fejét a földön ülő. - Ez lehetetlen! Ilyen nincs!
- Visszajöttem - mondta a másik egyszerűen. A vigyor eltűnt az arcáról, és szédítő sebességgel átadta magát a totális közönynek.
- Azt hittem, még van ötszáz évem... - morogta Yoh, és nekilátott feltápászkodni a harmattól nyirkos fűből, még mielőtt teljesen átázna a nadrágja.
- Hát, ez nem teljesen ugyanaz, mint ha reinkarnálódnék... - szólt Hao tűnődve. - Ott kezdődik a dolog, hogy nem tudsz megölni, mert hozzád vagyok kötve...
- Egyre jobb - horkantotta Yoh.
-... viszont én sem tudlak megölni téged.
- Akkor mi értelme számodra az egésznek? - értetlenkedett a fiatalabbik sámán. Belegondolva, az egészben a leghihetetlenebb nem is az volt, hogy Hao visszatért valahogy, hanem az, hogy itt állnak kinn a vizes fűben, és - fogjuk rá - emberi módon beszélgetnek.
- Nem is tudom... - Hao felkuncogott. - Egyelőre beérem azzal, hogy megőrjítelek. Aztán majd meglátjuk.
Yoh el se hitte, hogy ezeket a szavakat kegyetlen ikerbátyja szájából hallja. Sokkal inkább hajazott egy nagyra nőtt óvodásra. Ez a gondolat azonban csak addig tartott, amíg a tekintetük össze nem találkozott egy óvatlan pillanatban. Hao szeméből csak a nagy Semmi sugárzott. Egy másodpercig azt hitte, rosszul lát, aztán viszont majdnem rosszul lett. A hihetetlen nihil még rosszabb volt, mint a mindent elemésztő gyúlölet.
Asakura Yoh talán most rémült meg először igazán életében.
Aztán valahogy ez a pillanat is elszállt, ahogy a másik megszólalt, és ahogy puha, szinte már kedvesnek mondható - lett volna mondható, ha nem ismeri őt - hangja eljutott Yoh füléig, az üresség is szertefoszlott, és valami megmagyarázhatatlan harag-keserűség-egyveleg vette át a helyét.
- Látod, mi lett belőlem, Yoh? - kérdezte Hao halkan, és Yoh beleborzongott. - Nagyrészt te tehetsz róla.
- De... - próbált védekezni a fiú, de bátyja szemében ijesztő gyorsasággal váltakoztak az érzelmek; már csak düh, és színtiszta gyűlölet sütött belőle.
- Nem az egészről, igaz, de a nagyjáról te tehetsz. Most nem vagyok más, csak egy szánalmas kísértet... de azt garantálom, hogy megfizetsz érte!
Ez volt a perc, amikor Yoh elveszítette a türelmét.
- Most azonnal takarodj innen! - kiabálta, ahogy a torkán kifért. - Nem hallod?!
Hao azonban csak a fejét ingatta.
- Még ha akarnám, se tehetném.
A fusuma félrehúzódott, és ugyanabban a pillanatban a sámán szellemalakja semmivé foszlott.
- Te meg kivel üvöltözöl? - csodálkozott Manta. Yoh megpördült.
- Természetesen... - Lassanként felfogta, hogy barátja semmit sem látott. - Igazából...
Tétován elhallgatott, és azon gondolkozott, hogyan magyarázza meg az egészet. Mielőtt azonban kimondhatta volna bátyja nevét, a másik vállat vont.
- Gyere be, ha kikiabáltad magad, Anna akar valamit. Különben is, hideg van.
Választ sem várva megfordult, és bement, egy döbbenten pislogó Yoh-t hagyva maga után. Anna igencsak morcos lehet, ha már Manta is így viselkedik...
Amikor visszafordult a kert felé, Hao megint ott állt előtte.
- Jobb lesz, ha bemész, mielőtt a drága Anna kijön a béketűrésből... - szólt könnyedén.
- Jaj, fogd már be! - rivallt rá Yoh.
- Ezt az örömet nem szerzem meg neked. És örülhetsz, hogy egyelőre ennyivel megúszod.
- Miért, mégis mit tudnál csinálni? - érdeklődött a fiatalabbik testvér nem mentesen némi epés felhangtól.
- Megmutassam? - Hao ismét eltűnt, és egy pillanattal később Yoh érezte, hogy valami megváltozott. A lélegzete is elakadt a megdöbbenéstől, amikor rádöbbent, micsoda. Hao teljes értékű Hyoi Gattait hozott létre, anélkül, hogy ő közreműködhetett volna... ami csak azt jelenthette, hogy a továbbiakban sem lesz rá képes. Hao megszállta őt.
És valóban, innentől kezdve olyan volt, mintha kívülről, tehetetlen szemlélőként figyelte volna, mit művel. A lábai megindultak a kapu felé, és még arra is képtelen volt, hogy megkérdezze, hová megy, nemhogy megállhatott volna. Amikor kiért, befordult az utcára, és rohanni kezdett. Utólag belegondolva, érdekes kérdés volt, hogy honnan tudta Hao, merre szokott futni, mindenesetre pontosan arrafelé vették az irányt, amerre Anna az edzéstervet kijelölte anno, még a Sámán Bajnokság előtt. Hao öt teljes kört lefuttatott vele, egészen addig, amíg már a saját teste sem bírt többet, így aztán hiába akarta volna akármelyikük, hogy tovább fusson. Amikor végül a kapu előtt összezuhant, Hao végre elengedte, és kiszállt belőle, kárörvendően figyelve, ahogy testvéröccse a jártán fekszik, és újra tanul lélegezni.
- Ez... - zihálta Yoh, amikor végre valamennyi levegőhöz jutott. - Ezt komolyan... nem hiszem... el... Miért... csináltad?...
- Figyelmeztetésképp. - Hao megvonta a vállát, aztán, hogy látta Yoh értetlen pillantását, volt szíves megmagyarázni. - Ha bármelyik kis barátodnak elmeséled, hogy itt vagyok, vagy akármelyikük akárhonnan tudomást szerez rólam, kénytelen leszek a segítségeddel elhallgattatni az illetőt.
Yohban megállt az ütő.
- Ezt ugye nem úgy érted, ahogy gondolom, hogy érted? - kérdezte. Felült a járdán, és megtörölte verejtékező homlokát.
- Ha arra gondolsz, hogy megölöm, akkor de igen, úgy értem, ahogy érted, hogy értem. - Hao kuncogva figyelte, ahogy öccse arca eltorzul a dühtől. Egy darabig hagyták, hogy a kényelmetlen csend közéjük feszüljön, aztán...
- Oké, nyertél. De nem végleg - tápászkodott fel Yoh kínos lassúsággal. - Még kitalálom, hogyan szabaduljak meg tőled.
- Arra befizetek.
Egymás mögött indultak meg befelé a kertbe, Yoh elöl, ezúttal saját akaratából rakva egyik lábát a másk után, mögötte Hao, a másik elől elrejtve elgondolkozó arckifejezését.
- Te meg hol a fenében voltál? - csattant ekkor egy hang, és az idősebb testvér villámgyorsan semmivé foszlott. Yoh hangosan felnyögött, ahogy megpillantotta a küszöbön ácsorgó fúriára emlékeztető arckifejezésű Annát. Tudhattam volna, hogy a napnak még nincs vége...
* * *
Már majdnem tizenegy óra volt, amikor a ház végre elcsendesedett. Manta hazament, Ren pedig megkapta az egyik vendégszobát - Yoh sikeresen rábeszélte a maradásra, így várhatóan még néhány napig boldogítja őket, mielőtt visszatér nővéréhez. Anna - miután Yoh úgy-ahogy kimagyarázta hirtelen jött "energiatöbbletét", és előadta, hogy edzett egyet - látva, hogy a fiú úgy néz ki, mint aki éppen végelgyengülésben készül kiszenvedni, kivételesen magára vállalta a mosogatást, Yoh pedig végre elmehetett fürdeni.
Nyakig merült a forró vízben és behunyta a szemét. Máskor örült volna az egyedüllétnek, de gyanította, hogy ha nem jön valaki hamarosan - példának okáért Ren -, akkor Hao visszatér, hogy elszórakoztassa, és arra valahogy nem vágyott.
- Látom, elfáradtál...
Így legyen ötösöm a lottón... - gondolta Yoh fáradtan, és résnyire nyitotta a szemét.
- Mit akarsz? - tért a tárgyra, hátha akkor hamarabb megszabadul nemkívánatos "vendégétől".
- Ejnye, Yoh, így üdvözlöd a bátyádat?
- Így üdvözlök egy hülye szadista megalomániás barmot... - morogta Yoh, és egészen az orráig a víz alá merült. Mivel ily módon a füle is tele lett vízzel, csak elmosódottan hallotta Hao kuncogását.
Az idősebb sámán a fürdő szélére telepedett, és onnan szemlélte öccsét. Meglepő módon egy szóval sem tagadta a vádakat, sőt, nem is próbált visszavágni semmivel. Yoh még mindig azért imádkozott, hogy Rennek is kedve támadjon csobbanni egyet a forró vízbe, és akkor megszabadulhat Haotól - habár nem értette, hogy a másik miért nem akarja, hogy a többiek tudjanak róla. Habár, jobban belegondolva...
Kinyitotta a szemét, és pillantásuk összetalálkozott.
- Annával is elbírnál? - kérdezte hirtelen ötlettel. Hao azonban csak megvonta a vállát.
- Nézőpont kérdése.
- Ezt meg hogy érted?
- Ha arról lenne szó, hogy elbánok-e Annával, a válaszom egyértelmű igen lenne, hiszen már legyőztem, és a Sen-Hachijuu is összetört...
- De hát ez volt a kérdés, nem? - értetlenkedett Yoh.
- Nem, a kérdés az, hogy te elbírsz-e Annával. Tekintve, hogy, ha én bárkivel is megküzdök, azt csak mint te tehetem.
Ez kiment az ifjabbik sámán fejéből. Gondolatban nekiment a falnak, aztán igyekezett felvenni gondolatai fonalát. Ám még mielőtt új ötlete támadhatott volna, Hao azt is meghiúsította.
- Ne feledd, ha Anna ellen kényszerítesz, még mindig én leszek az, aki küzd, így aztán kicsi az esélye annak, hogy veszítek. Ha azonban mégis, azt te fogod leginkább megsínyleni, lévén a te testedről van szó. Úgyhogy a helyedben én ezt jobban átgondolnám, otouto.
A felpillantó Yoh megint szembetalálta magát bátyja idegesítően mindentudó félmosolyával. Kezdett kijönni a béketűrésből, mint a legtöbb alkalommal, ha Haoról volt szó.
- Mit csináltál Amidamaruval? - kérdezte inkább. Ez volt a másik legfontosabb kérdés, ami jelenleg foglalkoztatta: megszbadulni Haotól, és visszakapni Amidamarut. Nem mintha eddig nem izgatta volna a szellem sorsa, hiszen mégiscsak a barátja volt, viszont amíg így össze van láncolva Haoval, addig a másik úgyis meg fogja akadályozni, hogy bármit is tegyen társa érdekében. Igaz, ezzel az erővel valószínűleg el sem fogja árulni a kérdésre a választ... de egy próbát mindenképpen megért a dolog.
- Olyan helyen van, ahol nem érheted el - felelte Hao nyugodtan. - Törődj bele, nyertem.
- Egy fenét! - ugrott fel Yoh dühödten, a fél verandát összespriccelve. - Azonnal mondd meg...!
Hao színpadiasan sóhajtott.
- Milyen makacs vagy, otouto... Na jó, segítek neked, ha te is segítesz nekem.
- Rendben - vágta rá Yoh, pedig még fogalma sem volt, mibe ment bele. - Mit kell tennem?
Hao szólásra nyitotta a száját... és akkor megdermedt, majd semmivé foszlott.
- Kihez beszélsz, Yoh?
Yoh felüvöltött idegességében, ezzel úgy megriasztva az érkező Rent, hogy az egy pillanatra hátralépett.
- Neked meg mi bajod van? Agyadra ment az edzés? Láttam, hogy futottál...
Yoh mormogott valami válaszfélét, de mivel a szája megint a vízszint alá került, egy szót sem lehetett érteni belőle. Ren arckifejezése alapján egyértelműen buggyantnak tartotta a srácot. Habozott egy pillanatig, de aztán a sarokba gyűrte a törölközőjét, és ő is beereszkedett a vízbe, Yoh pedig a saját hülyeségét átkozta, hogy minek kívánta, hogy Ren megjelenjen. Az utóbbi időben mintha mindenki pont akkor jött volna, amikor rájuk gondolt... épp csak mindig olyankor, amikor pont nem kellett volna. Ha Ren még egy percet várt volna... Csak egyetlen egyet...!
- Mindegy, hagyjuk - dünnyögte, épphogy csak kiemelve arcát a melegből. - Senkihez nem beszéltem.
- Csak tudnám, honnan van ennyi fölösleges energiád... - morgott Ren válaszul. - Mire elcipeltem idáig azt a zsákot, amit Jun küldött... Fel is adhatta volna postán... De tényleg - fordította komolyabbra a szót -, minek készíted ki magad? Most fújták le a bajnokságot, nem?
Yoh erre nem tudott mit felelni, így inkább a vállát rángatta. Az igazat nem mondhatta el, hazudni meg nem akart - na meg semmi ötlete nem is volt, hogy mit mondhatna -, így inkább csendben maradt. Rent azonban nem lehetett ilyen egyszerűen átejteni.
- Te készülsz valamire - meregette társát szúrós szemmel.
- Dehogy készülök - tagadta szemrebbenés nélkül a srác. A kínai sámán elhúzta a száját, de végül annyiban hagyta a dolgot. Egy darabig habozott, aztán, épp mikor Yoh nekilátott kikászálódni, mégiscsak megszólalt.
- Figyelj, azért...
- Huh?
- Ha mégis... szóval... - szemlátomást nehezére esett kinyögni, mit akar, de Yoh már értette. - Szóval, ti se hagytatok engem soha a szarban. Úgyhogy szólj, ha kellek.
Igen, légy szíves kérd meg Basont, hogy nyírja ki Hao-t, akarta mondani Yoh, de persze nem mondta. Csak bólintott egyet, és rámosolygott Renre, aztán elhagyta a fürdőt. Ahogy behúzta maga mögött a fusumát, úgy olvadt le a mosoly az ajkáról, és helyét átvette az elmúlt órák kétségbeesett kifejezése.
A lábai és a dereka még mindig úgy fájt a maratonfutástól, hogy alig bírt felkászálódni a lépcsőn. Tudta, hogy egy jó alvás könnyen segíthet a dolgon, hiszen ez máskor is így működött, csakhogy azt is tudta, hogy ha Annán múlik, a jó alvásból csak fél jó alvás marad, mert hajnalok hajnalán ki lesz rángatva az ágyból. Most azonban még ez sem izgatta. Kicsit mardosta ugyan a lelkiismeret, hogy nem igyekszik minél hamarabb megtudni Amidamaru sorsát, ám jelen pillanatban az egyetlen dolog, amire gondolni tudott, az az alvás volt - és valljuk be, az a gondolat sem csigázta fel túlságosan, hogy szívességet kell tennie Haonak. Így aztán csak felment a szobába, végigdőlt a futonon, és behunyta a szemét. Tőle akár a ház is összedőlhet, ő aludni fog, és kész.
- Dögölj meg, Hao - motyogta a párnájába még utolsó gondolatként, aztán végleg elnyomta az álom.
A sarokban egy árnyék kivált a többi közül, oldalt sétált, és kibámult a résnyire nyitott ablakon.
- Neked is jó éjt, Yoh... - suttogta.
Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Roni-Chan