Hűvösre fordult az idő, ahogy mindig az évnek ebben a szakaszában. A nyári hőség, mintha soha nem is lett volna, tovaszállt, átadva a helyét a csípős reggeleknek, szeles délelőttöknek, esős délutánoknak és didergős estéknek. A tél még messze volt, ám az ősz immár végérvényesen beköszöntött.
Yoh mindig nehezebben ébredt, ha hideg volt. Telente előfordult, hogy nemhogy Amidamaru, de Anna keltegetésére is nehezen tért magához. Most azonban csak ősz volt, annak is a legeleje, mégis...
- Ez különös - támaszkodott neki a falnak az itako-lány, miután a fiú harmadszori szólásra sem látszott felébredni. Ráadásul Amidamaru sem volt sehol. - Ennyire kimerítette volna magát tegnap este...? Csak tudnám, minek...
Jobb híján lement a konyhába reggelit készíteni, illetve készíttetni Ryuval. Ott azonban csak az egy bögre tej fölött gubbasztó Rent találta.
- Ohayou... - morogta a fiú, amikor a lány belépett a helyiségbe. - Yoh még mindig alszik?
Anna bólintott, mire Ren dörmögött valamit az orra alatt, ami leginkább a "lusta disznó"-ra hasonlított, de nem lehetett volna pontosan megmondani. A következő mondatra azonban felpillantott, a szeme elkerekedett.
- Derítsd ki, mi baja van.
- Tessék? - hökkent meg a kínai sámán.
- Hallhattad.
- Ne parancsolgass! - ugrott fel Ren olyan hirtelen, hogy a bögréből a maradék tej a padlóra loccsant.
- Úgy csinálsz, mintha téged nem érdekelne - billentette oldalra a fejét Anna. - Azt pedig töröld fel, lehetőleg még mielőtt beissza magát a tatamiba. - Ezzel a végszóval elegénsan távozott a helyiségből.
Ren elkáromkodta magát, és néhány szalvétával nekilátott felitatgatni a kiömlött tejet. Magában pedig elismerte, hogy valóban aggasztja egy kissé barátja előző napi viselkedése. Yoh rendszerint kisujját se mozdította, ha Anna nem piszkálta, most mégis addig futott, amíg össze nem esett a kapu előtt. Azután pedig olyan ingerült és mogorva volt, amilyen sokkal inkább Ren szokott lenni. Meghökkentően elütött a korábbitól.
Úgy elmerült a gondolataiban, hogy meg sem hallotta a fékcsikorgást az utcán, sem a befelé igyekvő lépteket. Csak akkor eszmélt fel, amikor valaki a közvetlen közelében megszólalt, és akkor sem reagált elég gyorsan.
- Hé, emberek, nézzétek, kit találtunk... ááá!
A figyelmetlen megszólaló - ki más, mint Horo Horo - nem vette észre az asztal takarásában térdelő Rent, és szabályosan átesett rajta. Ren a hirtelen lökéstől hasra vágódott, egyenesen bele a még fel nem itatott tej tócsájába. És persze természetesen ez volt az a pillanat is, amikor a szemét álomittasan dörgölő Yoh is megjelent az ajtóban, sarkában a most már igencsak ingerült menyasszonyával. És ha ez nem lett volna elég, a hajából csorgott a víz.
- Igazán nem értem, hogy ezt minek kellett... - morgolódott, aztán meglátta a földön fetrengő párost. - Ti meg mit műveltek?
- Hali Yoh - vigyorgott fel a padlóról Horo Horo. Ren csak nyögött egyet.
- Szállj már le rólam, te nagydarab idióta!
- Ja, bocs, haver, elfelejtettem. Olyan kényelmes a hátad... - Horo Horo megpróbált felkelni, de beverte a fejét az asztal sarkába. - Aú!
- Jézusom, hogy lehet valaki ekkora... - Ren inkább nem mondta ki, mire gondol, helyette inkább kimászott a fejét tapogató, sziszegő sámán alól, és felállt.
- Szia Horo - Yoh hozzálátott, hogy módszeresen kicsavarja a hajából a vizet, amivel drága menyasszonya ébresztés gyanánt leöntötte... csak azt felejtette el, hogy az étkező közepén áll.
- Yoh! - csattant azonnal Anna hangja.
- Mi van? - pislogott az említett.
- Ne ide csavard a vizet!
- Ja, tényleg... - nevetett fel a sámán, és távozott a fürdő felé, hogy megtörölközzön. Anna karba font kézzel megállt az ajtóban, és némán figyelte a két szerencsétlenkedőt: Horo Horo még mindig a fején nőtt púppal volt elfoglalva, Ren pedig láthatólag sikeresen feltörölte az összes tejet a földről - épp csak most moshatta ki a pólóját.
- Szóval, mégis kit hoztatok magatokkal? - érdeklődött a lány.
- Ó! Ja, igen - kapott észbe Horo Horo, de mielőtt befejezhette volna a mondatot, az ajtóban megjelent két alak, ezzel szükségtelenné téve a magyarázkodást. Az egyikük természetesen Ryu volt, aki Horo Horoékat ment meglátogatni előző reggel (láthatólag meg is találta őket), a másik azonban nem más, mint Lyzerg.
- Helló - mosolygott a zöld hajú sámán. - Gondoltam, beugrom, ha már Yoh-kun meghívott a múltkor... és aztán útközben találkoztam Ryu-sannal meg Horo Horo-kunnal, így hát... most itt vagyok.
- Azt látom - mondta Anna. Több szót nem is vesztegetett a dologra. - Nem láttátok Faustot? Meg akarom kérni valamire.
- A tetőn van Elizával - érkezett vissza végszóra Yoh egy törölközővel. - De a helyedben én inkább nem...
Minden hiába; a lány már távozott is a padlás irányába. Ha egyszer valamit a fejébe vett...
* * *
Yoh örült is meg nem is, hogy hirtelen ilyen sokan lettek. Tudta, hogy ha véletlenül egyedül maradna, Hao rögtön megjelenne, és egyelőre nem volt jobb terve, mint elkerülni a másikat, ameddig csak lehetséges, így aztán jó, hogy mindig volt valaki, akivel beszélgethetett. Másrészt azonban meg is akarta kérdezni végre, hogy hogyan szerezheti vissza Amidamarut, ehhez pedig beszélnie kellett a testvérével, nem volt más választása. Ez azonban nem is volt olyan könnyű, tekintve, hogy mindig volt valaki a közelben. Ha kitalálta, hogy sétálni megy, Manta mindig vele tartott, ha edzeni akart, Ren, Ryu vagy Faust mindig ajánlkozott ellenfélnek. Végül persze sosem edzett velük - kénytelen volt találni valami kifogást, hiszen nem volt segítő szelleme. Haóra nemigen számíthatott.
Öreg este volt már, mire végre megszabadulhatott egy kicsit a többiektől, és - ezúttal valóban egyedül - sétálni indulhatott. Amint meggyőződött róla, hogy senki nincs a közelében, megállt egy fa tövében a parkban.
- Hao - szólt halkan. A szellem szinte azonnal megjelent, arca ismét azt a rémisztő ürességet tükrözte. Egy szót sem szólt, csak némán nézte öccsét, az pedig azon kapta magát, hogy nem is azt kérdezi, amit eredetileg kérdezni akart. - Miért vagy itt?
Hao hallgatott egy darabig.
- Magam sem tudom pontosan - felelte végül.
- Ez meg miféle válasz? - hökkent meg Yoh, de azért követte bátyját, aki lassan megindult az ösvényen. Minthogy azonban nem kapott választ, másfelől próbálkozott. - Egyáltalán hogyan kerültél ide? Megszálltad Silvát?!
- Silva önként ajánlkozott - felelte Hao kis habozás után. Yoh felhorkant. - Tényleg önként - pillantott rá a másik. - Nos jó... nem igazán akart segíteni nekem, elismerem, de nem én voltam az aki erre kényszerítette. Neki csak annyi volt a szerepe, hogy elhozzon hozzád.
- És mit akarsz tőlem? - jött a magától értetődő kérdés.
- Nos, ez az, amire magam sem tudok válaszolni... egyelőre. - A válasz ezúttal teljesen őszintének hangzott. - Kezdetnek mindenesetre megtenné az is, ha nem volnál ennyire ellenséges velem szemben.
- Ellenséges? - hüledezett a fiatalabbik. - Még csodálkozol? Mindenkit, aki fontos volt a számomra, megpróbáltál megölni vagy manipulálni, és még azt kéred, ne legyek ellenséges?
Hao elfordította a fejét.
- Nem pont így terveztem ezt a dolgot - mondta csendesen. Yoh megtorpant.
- Miről beszélsz?
- Azért jöttem, mert... tisztázni akartam a dolgokat.
- Vagyis vissza akartad adni a kölcsönt, igaz? - húzta Yoh a száját.
- Igen, így is mondhatjuk. Viszont... - itt váratlanul elhallgatott, majd látszólag teljesen másról kezdett beszélni. - Te is láttad tegnap éjjel azt a hullócsillagot, igaz?
- Igen, de...
- És kívántál?
- Hát... azt hiszem, igen, kívántam. De az nem tartozik rád.
- Na, hát én meg ezt kívántam - fordult szembe vele Hao. - Hogy tisztázhassam veled a dolgokat. És a Nagy Szellemek úgy döntöttek, teljesítik... épp csak nem egészen úgy, ahogy én gondoltam.
Yoh kezdte érteni a dolgot. Ismét megindult az úton, ezúttal Hao követte őt. A fiú zsebre dugta a kezét, és a csillagokat bámulta. Innen nem látszottak olyan jól, mint a temetői domb tetején, de azárt elég sokat ki tudott venni közülük.
- Szóval ahelyett, hogy bosszút állhattál volna, most itt vagy összezárva velem, és... - Nem fejezte be a mondatot, de Hao így is kitalálta, mit akar mondani.
- Nem tudom, mit kell tenned ahhoz, hogy visszahozd a szellemedet. Egy biztos; addig nem térhet vissza, amíg én itt vagyok... én viszont nem tudok tovább menni. Hozzád vagyok kötve.
- Hát ez remek! - fakadt ki Yoh váratlanul, tőle szokatlan ingerültséggel. - De azért tegnap este jól behúztál volna a csőbe, mi?! És még csodálod, hogy gyűlöllek, Hao!
Ho arca elsötétült, de végül nem felelt semmit. Jó darabig néma, fagyott csendben mentek tovább, amíg el nem értek a park végéig. Yoh magában azon füstölgött, miért jött ki egyáltalán, amikor nem volt semmi értelme az egésznek, közben viszont az is átfutott az agyán, hogy Hao simán bosszút állhatna rajta, ha akarna, iménti megjegyzéséért, mégsem teszi. Amikor meggyőződött róla, hogy bátyja nem figyeli, lopva hátrapillantott. Hao némán jött mögötte, és a földet bámulta. Ha nem Haóról lett volna szó, Yohnak még talán lelkiismeret-furdalása is lett volna, de így csupán meghökkent a másik szokatlan viselkedésén.
Hao pontosan tudta, melyik volt az a pillanat, amikor Yoh hátrafordult, habár egyszer sem nézett fel. Azt is sejteni vélte, öccse min gondolkozik, és maga is meglepődött azon, ez mennyire kényelmetlenül érinti őt. Amikor idejött Silvával, minden vágya az volt, hogy megölhesse Yoh-t, hogy bosszút állhasson azért, amit vele tettek... ám ez azóta valahogy eltűnt belőle. Talán akkor, amikor először egyesült Yoh-val és szállta meg; hiába nem akarta a fiú igazán, Hao szellemként is elég erős volt ahhoz, hogy tökéletes Hyoui Gattait hozzon létre benne... ám ez valahogy azzal járt, hogy hirtelen többet tudott meg öccséről, mint korábban szeretett volna. Ezt persze esze ágában sem volt elárulni, mégis... a határtalan düh valahogy egy szempillantás alatt semmivé foszlott, és átadta helyét valami fájdalmas ürességnek, amitől Hao azóta sem tudott megszabadulni.
Egyikük sem vette időben észre, hogy a park végében, amerre tartottak, egy alak áll, és várja őket, tágra nyílt szemmel bámulva a látszólagos egyetértésben sétáló párost, de különösen a hátul jövőt...
Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Roni-Chan