- Ezt nem hiszem el...!
Yoh összerezzent, és felpillantott. Hao egy villanással eltűnt, de már késő volt. Yoh magában imádkozni kezdett, hátha testvére meggondolja magát, de erre vajmi kevés volt az esély.
- Meg tudom magyarázni... - kezdte, de a másik nem hagyta, és a szavába vágott.
- Hogy hozhattad vissza Haót?! Pont te, aki... Yoh-kun...!
- Figyelj... - kezdte megint, de a másik ismét felcsattant.
- Végig hazudtál midannyiunknak... és én... mi... hittünk benned! Hogyan lehetséges ez...?
- Végighallgatnál, Lyzerg?! - dörrent rá ekkor Yoh türelmét vesztve a fiatalabbik sámánra. Az nyomban elhallgatott. - Egyáltalán nem arról van szó, amire gondolsz!
- Hanem miről? - kaparta ismét össze a bátorságát a zöld hajú fiú.
- Hanem... - Yoh elhallgatott, ahogy megérezte Haót.
Nem tudta, miért várt eddig a másik, de az nyilvánvaló volt, hogy még mindig a bosszú fűti (legalábbis Yoh így gondolta), és esélyt sem akart hagyni neki, hogy megmagyarázza az egészet. És attól a pillanattól kezdve, hogy megszállta őt, Yoh mozgás- és beszédképtelenné vált. Legalábbis ami a saját döntéseit illeti.
- Igazából teljesen mindegy, nem igaz?
- Tessék? - hitetlenkedett Lyzerg. Yoh rádöbbent, hogy az imént ő maga volt az, aki megszólalt, de egyáltalán nem azt mondta, amit mondani szeretett volna.
- Senkinek nem beszélhetsz arról, amit láttál.
- De hát... Szóval akkor Hao oldalán állsz? - hebegte az angol sámán. - Lehetetlen!
- Lehetetlen? - hallotta Yoh a hangját, de Hao beszélt helyette. - Akkor, attól tartok, meg kell, hogy öljelek.
Ne... ez nem lehet igaz... Hao! Hagyd ezt abba...!
Hao azonban nem hallgatott rá; azonnal megindult a döbbent Lyzerg felé, és Yoh mit tehetett, ugyanezt tette. Még szerencse, hogy Amidamaru nélkül a Harusame teljesen használhatatlan volt, de "hála" a sok edzésnek, Yoh testi ereje is jelentősen megnövekedett már, és egészen biztos volt, hogy a másiknak pusztakézi harcban sincs sok esélye. Lyzergnek annyi ideje sem volt, hogy Morphine-t hívja, az első ökölcsapás máris arcon találta. A szája felrepedt, és vérezni kezdett, és hátrazuhant a földre. Hao azonban nem érte be ennyivel. Yoh, ha tehette volna, inkább teljesen kikapcsolja a tudatát, hogy ne is kelljen végignéznie, ami ezután következett. Ezt azonban nem tehette meg, hiszen Lyzergről volt szó; Lyzergről, aki a barátja, akit meg kellett védenie bátyja esztelen haragjától. Épp csak az volt a gond, hogy akárhogy is próbálkozott, nem tudta legyűrni a szellemet. Amíg élt, volt esély rá, hogy legyőzzék, de holtában, szellemként... erősebb volt, mint Yoh hitte volna. Ha legalább itt lett volna Amidamaru... de éppen azért nem volt itt, mert Hao igen.
- Ezért megfizetsz! - ordította a zöld hajú sámán eltorzult arccal.
- Chicchai-na... - sóhajtotta Hao színpadiasan. Lyzerg megdermedt a rémisztően ismerős szavakra. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd éppen Yoh-kun szájából hallja őket.
A negyedik vagy ötödik súlyos pofon után Yoh könyörgőre fogta, de ez sem segített.
- Egyáltalán minek jöttél ide, te kis korcs? - sziszegte Hao Yoh szájával. - Senki sem kérte, hogy üsd bele az orrodat a dolgaimba!
- De hát... te magad hívtál, Yoh-kun! - nyöszörögte Lyzerg a könnyeivel küszködve. - Nem emlékszel...? Amikor hazaindultatok, azt mondtad... azt mondtad, hogy...
Nem tudta folytatni, mert ismét kapott egy hatalmas ütést, ezúttal az álla bal oldalára. A fiú már küzdeni sem próbált; szemlátomást túlságosan letaglózta a tény, hogy éppen Yoh-kun az, aki így megalázza.Lyzerg, ne add fel! - kiáltotta Yoh bent némán, de a hangja most sem ért el odáig.
Felesleges próbálkoznod, otouto. Úgysem hallja.
Mire jó ez neked, Hao?! - sziszegte Yoh kétségbeesetten, de persze nem kapott választ.
A következő pillanatban döbbenten tapasztalta, hogy a kezén hosszú, pengeéles karmok nőttek - pontosan olyanok, mint Hao tűz-elementáljának, a Spirit of Fire-nek kezei. Oversoul...?Hao, ne!
Minden hiába. A karmos kezek lecsaptak, anélkül, hogy Yoh bármit tehetett volna. Lyzerg hatalmas csattanással érkezett a hátára, és elveszítette az eszméletét. Yohnak olybá tűnt, hosszú percek teltek el, pedig csak egy szempillantás lehetett, azután Hao végre elengedte őt. A fiatal sámán zihálva vette tudomásul szabadulását, és egyből barátjához futott.
- Lyzerg!
A fiú nehezen tért magához, és ahogy meglátta a föléje hajoló Yoh-t, szeme rémülten elkerekedett.
- Ne...! - kiáltotta kétségbeesetten, és ahogy csak erejéből telt, igyekezett arrébb mászni. Yoh arca elsötétült. Nem tett semmilyen mozdulatot, hogy a másik után kapjon, és az angol sámán ezt úgy értelmezte, lehetőséget kapott a menekülésre. Élt is vele azonnal; állapotához képest sebesen feltápászkodott, és elsántikált, amerről jött.
Yoh térdre zuhant. Még mindig fújtatott az erőlködéstől, amire bátyja kényszerítette a testét. Ahogy Hao elhagyta őt, úgy tűntek el a rémisztő karmok is, ahogy jöttek, de a hibát már nem lehetett jóvátenni, és amit a fiú Lyzerg szemében látott, az rosszabb volt bárminél, amit eddig Hao miatt kellett elszenvednie.
- Mire volt ez jó?! - üvöltött fel tehetetlenül. Ahogy Hao alakja megjelent előtte, vakon utána csapott, de persze semmire sem ment vele. A szellem könnyedén arrább siklott, arcán valami mosolyhoz nagyon hasonlóval, és a fejét ingatta.
- Felesleges küzdened ellenem, már mondtam - mormolta. - Mit akarsz még?
- Azt, hogy hagyd békén a barátaimat! - ordította öccse, de ő erre is csak halk kuncogással felelt. - Nem is... nem is Lyzerg hibája volt, hogy... Egyáltalán miért baj, hogy látott téged...?
Hao arca furcsa, zárkózott kifejezést öltött.
- Azért, mert senki nem láthat - felelte egyszerűen.
- De miért nem?!
Hao köddé vált. Yoh megütődötten pislogott körbe, de senkit sem látott. Egyedül maradt a park közepén.
* * *
- Asakura Yoh?
Yoh felnézett. Már majdnem visszaért a fogadóhoz; semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy alhasson, és elfelejthesse ezt az egész rémálmot, és, hogy ne kelljen senkinek sem magyarázkodnia - és legfőképpen, hogy ne kelljen szembenéznie Lyzerggel. Fogalma sem volt, mit mondhatna neki, minden magyarázat teljesen valószerűtlennek tűnt, még az is, ami a valóság volt... és azt különben sem mondhatta, hiszen akkor Hao visszatér, és még a végén valóban... képes, és megöli a fiút.
A három alak, aki előtte állt, cseppet sem tűnt barátságosnak. Rögtön felismerte őket: Kanna, Mari és Matilda, a három nő Hao csapatából. Ez a nap egyre jobb...
Yoh úgy döntött, emelt fővel várja az elkerülhetetlent. Rátámaszkodott az üres, használhatatlan kardhüvelyre, és féloldalasan elmosolyodott.
- Haót legyőztem. Mit akartok?
- Mit akarnánk? - tolta félre a cigarettát a nyelvével Kanna. Türkizes hajába belekapott az esti szél, ahogy szeme a fiúra villant. - Bosszút.
- A múltkor sem tudtatok legyőzni - emlékeztette Yoh. Még reménykedett benne, hogy meggondolják magukat, de persze ő is tudta, hogy erre kicsi az esély. És valóban, Matilda könnyűszerrel átlátott rajta.
- Nem fogod kidumálni magad, Asakura Yoh! - kiáltotta. - Sokkal erősebbek vagyunk, mint akkor voltunk!
- Ah, sou ka? - Yoh megvakarta a tarkóját. - Hát, akkor nem lesz nehéz dolgotok, mivel se szellemem, se médiumom...
Mekkora hülye vagy! Ezt most minek árultad el?!
Yoh összerezzent. Egy pillanatra meg mert volna esküdni rá, hogy Manta hangját hallja, de aztán elhessegette a gondolatot. Ennek nem most volt itt az ideje.
- Mi? - hörrent fel Kanna. Oversouljával támadást indított, de amikor látta, hogy a fiú csupán karjaival védi magát, leállt.
- Ez valami vicc? - hitetlenkedett Matilda.
- Így egyszerűbb lesz megölni őt - ez a kék hajú nő véleménye volt. A szőke lány azonban csak karba fonta a kezét, és nem mozdult.
- Mari ezt nem csinálja - jelentette ki. - Unalmas. Még csak nem is sámánharc. Intézzétek el, és kész.
- Felőlem... - Kanna megvonta a vállát.
És lecsapott.
Yoh védekezése vajmi keveset ért, mondhatni, semmit: csak összekulcsolta karjait a feje fölött, homlokához szorította a Harusame hüvelyét, és imádkozott; részint az istenekhez, részint azért, hogy valaki jöjjön már, és segítsen. A magárautaltság nem idegesítette volna, de így... Sőt, alapvetően utált másokra szorulni - persze a szellemeket leszámítva, csak hát a mostani szelleme...
- Remélem, élvezed a műsort, Hao - sziszegte, amikor egy különösen lendületes csapás nyomán hátrarepült, és jobb sípcsontja éles reccsenéssel megadta magát. Most már mozogni se nagyon tudott; az éles fájdalom a végtagjából indulva elárasztotta az egész testét, és néhány pillanatig még annak is örült, hogy egyáltalán levegőt tudott venni.
- Tessék? - torpant meg a vörös hajú Matilda az iménti mondatot hallva.
- Elég - szólt Mari váratlanul. - Ebben így nincs semmi vicces.
- Ezt meg hogy érted? - pislogott Kanna?
- Le akarom győzni őt, nem pedig bohóckodni egy erejesincs, ócska sámánutánzattal! - toppantott a szőke lány. - Majd ha visszaszerezte a szellemét, megkeres minket! Ugye?!
- Mari-chan... - hüledezett a másik kettő.
- Ugye, Asakura Yoh?
- Ehe... - Yoh nem tudott másra koncentrálni, mint fájó tagjaira, de azért biccentett egyet.
A következő pillanatban arra eszmélt, hogy a három nő eltűnt a szeme elől. Ismét egyedül maradt, ezúttal egy fa tövében heverve, törött lábbal, arra is képtelenül, hogy megmozduljon.
Lassanként eleredt az eső.
Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Roni-Chan