- Hát ti meg hol a csudában jártatok?
Faust felvette a sarokba hajított törölközőt, és a haját kezdte törölgetni, Tamao pedig levette a fejéről a számára kissé túlméretes kalapot, és a magas sámán szabad kezébe nyomta.
- Arigatou... - motyogta enyhe pír kíséretében.
- Igazán nincs mit - mosolygott rá a férfi a törölköző alól, és letette a kalapot. A lány biccentett a nappaliben ülőknek, és bevitte a szatyrokat a konyhába.
Amikor Faust befejezte a szárítkozást, feléjük fordult, hogy megválaszolja a Yoh által feltett kérdést.
- Vásároltunk. Kicsit sokan voltak, azért tartott ennyi ideig. Veled meg mi történt, Yoh-kun...?
Yoh pislogott, és gyorsan kitalált valami elfogadható magyarázatot. Lyzerg csak szeme villanásával jelezte, hogy észrevette a ferdítést, de pontosan tudta, a másik miért nem akarja elárulni, mi is történt valójában. Faust nem mutatta, hogy feltűnt volna neki bármi is. Némán nekilátott, hogy bekötözze a sebeket, előbb a barna hajú sámánéit, azután Lyzerg összekarmolt arcával is foglalkozott. Mintegy fél órával később Horo Horo és Ryu is befutott, meglehetősen fáradtan, de vidáman.
Yoh úgy döntött, legalább kis ideig hagyja, hogy úgy tűnjön, minden rendben van.
* * *
Hajnalodott. Lassanként a legutolsó csillag is elhalványult az égen, hogy átadja helyét valami szürkésen derengő fénykezdeménynek, ami azonban máris verőfény ígéretével hitegetett.
A vonat egykedvűen zakatolt át a hegyek között, majd a főváros felé kanyarodott. Fehér füst tekergett magasan az ég felé, ahogy a szürkület lassan átvette az uralmat.
A szőke lány nekitámasztotta homlokát a hűvös ablaknak, és látszólag közönyösen bámulta az üveg mögött elsuhanó tájat. Valójában azonban a korai óra ellenére teljesen éber volt. Azon gondolkozott, mihez kezd, ha visszaér Tokióba.
"Remélem, rendesen bevásároltak, és akkor egy darabig nem kell... De valamit még el kell intéznem."
Hátradőlt, mély lélegzetet vett, aztán kifújta. Jobban tenné, ha a hallottakon gondolkozna.
"Mit mondjak neki, ha visszaértem? Még ha nem is kérdez rá, miért mentem el ilyen hirtelen, azért biztosan tudni szeretné. De egyelőre nem tudom, hogyan fogjak hozzá... Egyáltalán nem olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek látszik... Sőt, sokkal bonyolultabb. És nem csak a szellemek sínylik meg, ha elrontunk valamit."
Ahogy lehunyta szemét, pillái mögött ismét megelevenedett a jelenet, ami fogadta, amikor betette a lábát a palotának is beillő házba.
* * *
Korábban
- Anna-chan! Hát itt vagy!
Anna pislogott. Hátrarázta szőke haját, aztán meghajolt az apró termetű öregember előtt. Yohmei egy biccentéssel viszonozta a gesztust, aztán befelé tessékelte az itakót.
- Kino-sama hol van? - kérdezte Anna halkan. Tisztelte az öreg sámánt, de elsősorban mesternője miatt, az ő kérésére jött ide.
- A tetőn. Nincs jól - jött a tömör válasz. Anna megtorpant egy pillanatra, aztán ugyanazzal a lendülettel folytatta útját Yohmei mögött.
Sosem gondolt még rá, vajon mennyire lehet öreg Kino-sama. Valahogy nem fordult meg a fejében, hogy egyszer csak a mestere már nem lesz. Még most is nehéz volt elképzelni. Nem rémült meg, csak meglepődött. Nem engedte meg magának, hogy aggódjon bármiért is. Yohért is csak egyetlen egyszer aggódott, és akkor sem volt oka rá - persze ezt előre nem tudhatta.
Amikor felértek a tetőre, az öregasszony a párkány szélén ücsörgött, lábát lelógatva, és egy falevelet rágcsált. A léptek hallatán megfordult, és rájuk mosolygott. Nem tűnt betegnek, legalábbis Anna megítélése alapján.
- Anna - szólalt meg reszelős hangján. - Köszönöm, hogy eljöttél.
- Ez természetes.
- Gyere ide. - Kino megütögette maga mellett a párkányt. - Rád vagyok a legbüszkébb minden tanítványom közül. És mint a fiam leendő menyére is büszke vagyok rád.
Anna nem szólt, az arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. Leült a mutatott helyre, és várta, hogy az asszony rátérjen a tárgyra.
- Nehéz dolog ez - folytatta Kino. - Te is tudod, régen mennyire egyedül volt. Most már vannak barátai. - Nem kellett megneveznie, mindketten tudták, kiről beszél. - Mégis, a te támogatásod nélkül...
Elhallgatott, Anna pedig biccentett, de most sem szólalt meg. Felesleges lett volna álszerénységből tagadnia bármit is. Az volt a dolga, hogy Yoh mellett legyen, és segítse, és ő ezt megtette. Sosem esett nehezére ezt tenni, mégsem vallotta be soha.
- Most is valami hasonlót szeretnék kérni tőled, Anna - az öregasszony hangja megszilárdult, és Anna már tudta, hogy semmi baja nincs, csupán valami olyasmit tud, amit ő még nem. Azt gyanította, nem lesz kellemes információ. - Ha minden úgy igaz, ahogy én tudom, Yohnak szüksége van valakire, aki megmondja, mit tegyen.
Anna most először érzett késztetést arra, hogy ellenkezzen.
- Yohnak soha nem volt rá szüksége, hogy megmondjam, mit tegyen. A fontos dolgokban nem.
Kino meglepetten, szinte elismerően nézett rá, és ezt a lány nem tudta mire vélni.
- Anna-chan... - mosolygott a másik. - Talán nem mondod a szemébe, vagy nem hagyja, hogy a szemébe mondd, de igenis befolyásolod őt, és ezzel ő is tisztában van.
- De...
- Azt nem állítottam, hogy neki ez nem jó.
Anna benntartotta egy darabig a levegőt, aztán kifújta. Meglepő türelmetlenséget érzett magában; valahogy el kellett tüntetnie.
- Mit kell tennem, Kino-sama?
Kino arca ismét elfelhősödött.
- Hao visszatért.
Anna csak most rémült meg.
- Az lehetetlen. Nem térhetett vissza. Yoh megölte. Még ha reinkarnálódik is újból... addig még van ötszáz évünk...!
- Nem is hús-vér valójában tért vissza. Hallgass meg.
A nő hangja arckifejezése ellenére olyan nyugodt volt, hogy a lány összepréselte ajkait, és kényszerítette magát, hogy odafigyeljen.
* * *
Minden azzal a két csillaggal kezdődött. Nem is valódi csillagok voltak, csak amolyan keringő testek az űrben, örök, fagyott körforgásukban újra és újra ugyanazokat a helyeket járva-kerülve meg. Például a Földet. És aztán, amikor véletlenül egyszerre mindkettejük a közelben volt, a világ egyensúlya megbillent.
Ilyenkor kezdődött az új Sámánviadal - ötszáz évenként egyszer.
Ám ez az egyensúly nem csak a jó és a rossz egyensúlyát jelentette. Más dolgok is történtek ilyenkor, félezer évente. Talán épp csak egy kissé összekuszálódtak a dolgok, talán minden vészesen megbillent, és csak kemény, kitartó munkával lehetett helyrehozni, hogy aztán minden úgy menjen tovább, ahogy kell.
Ilyentájt azonban mindig rengeteg volt a hullócsillag.
A hullócsillagok különös égitestek; azok, akik mindenáron a szemüknek akarnak hinni, azt állítják, csupán zuhanó meteorok, amelyek elégnek a légkörbe érve. A sámánoknak azonban a lényükhöz tartozik a képesség, hogy a dolgok mögé lássanak. A hullócsillagokban pedig nem az a fontos, miből vannak, hanem mit jelentenek azok számára, akiknek a reményből van a legkevesebb.
Pontosan azt. Reményt. Mert, ha hullócsillagot látsz, kívánhatsz egyet - ezt a legkisebb gyerekek is tudják. Állj ki a tetőre, és tárd ki a lelked. Bámuld azt az apró, talán épp, hogy látható fénynyalábot a messzeségben, amíg a szemed könnyezni nem kezd, és kívánj, teljes szívedből. Ha eléggé kívántad - és nem árulod el senkinek -, valóra fog válni. Csak hinned kell benne, teljes szívedből.
* * *
Szigorúan vékonyra préselt ajkakkal lépett be a házba. Már mindenki aludt, ez várható volt. Csak az egykori család szellemei jöttek elé, hogy üdvözöljék, mint úrnőjüket és parancsolójukat. A lány szája megrándult, ahogy eszébe jutott, hányszor nyúzta Yoht a gyakorlással úgy, hogy ezeket a szerencsétlen lelkeket bízta meg azzal, figyeljék őt. Ezúttal egyszerűbb feladata volt számukra: csupán meg kellett találniuk a fiút. Anna sejtette, hogy alszik, de fontos volt, hogy beszéljen vele. Több, mint egy egész nap telt el azóta, hogy távozott, ki tudja, mi történt azóta. És ha Kino-samának igaza volt (márpedig miért ne lett volna...?), akkor sietnie kellett.
A néhai háziasszony azonban meglepő hírrel tért vissza: Yoh egyáltalán nincs a házban. Mindenki más itt volt, de Yoh nem. Anna nekitámaszkodott az ajtófélfának, és egy percnyi gondolkozás után úgy döntött, maga keresi meg vőlegényét. Volt egy tippje, hol lehet.
* * *
Korábban
Már elkezdett alkonyodni, amikor Yoh végre úgy döntött, most már akár lábra is állhat. Előző este, miután Faust sínbe tette a lábát, még sokáig nem tudott aludni - nem a fájdalom miatt, inkább csak olybá tűnt, túl sok gondolat van a fejében. Majdnem hajnalodott, mire végre elnyomta az álom, így nem csoda, hogy sokáig aludt. Késő délután volt, mire végre felkelt. Annát csak estére várták, így kihasználta, hogy nincs, aki hajnalok hajnalán kirángassa a hidegbe edzés ürügye alatt. A többiek addigra mind találtak maguknak valami elfoglaltságot, így a fiú fogta magát, és letelepedett a teraszon, kényelmesen kinyújtotta sérült lábát, és vigyorogva figyelte, mit szerencsétlenkedik Horo Horo és Ren. Az északi, úgy tűnt, megint felbosszantotta valamivel a kínai sámánt, Ren pedig a szokott módon reagált: harcot kezdeményezett. Furcsa módon egyikük sem sámán módra küzdött, inkább mintha csak az lett volna a céljuk, hogy a fölös energiát levezessék valahogy, és erre a pusztakézi harc tűnt legalkalmasabbnak. Yoh mindenesetre nagyon jól szórakozott rajtuk, még sajgó tagjairól is megfeledkezett. Valamivel később Manta is befutott a suliból, és barátja mellé telepedett. Látszott rajta, hogy szívesen rákérdezne, mi történt, lévén kimaradt az előző éjszaka eseményeiből, de a sámánfiú csak a fejét rázta, így apró termetű társa inkább békén hagyta.
Yoh egy idő után azon kezdett tűnődni, hol lehet Hao. Eléggé kurta-furcsa módon tűnt el előző este, azóta nem látta, hogy odahozta Lyzerget segítségnek. Első belegondolásra ugyan örült, hogy nem kell elviselnie néhai ikerbátyja jelenlétét és megjegyzéseit, tudat alatt azonban elkezdett motoszkálni benne valami, amit Haóval kapcsolatban még sosem érzett. Lehet, hogy újra kéne gondolnia mindazt, amit a másikról tudott vagy gondolt...?
Alkonyattájban aztán felkelt, azzal a határozott szándékkal, hogy pontot tesz a dolgok végére. Úgy döntött, beszél Haóval, és megpróblja rávenni, hogy kitaláljanak valami megoldást erre az egészre. Habár még mindig haragudott rá, amiért cserben hagyta, az is megfordult már a fejében, hogy a másknak talán oka volt rá, hogy így cselekedjen, és hogy talán már nem szimpla bosszúvágy vezérli tetteit. Ideje volt, hogy elbeszélgessenek, ezúttal őszintén.
Csak remélni tudta, hogy Hao is hajlandó lesz őszintének lenni.
Szerencsére nem kellett sokat keresgélnie; alighogy kitette a lábát a házból, a szellem előtte termett, olyan váratlanul, hogy Yoh hátrahőkölt, és majdnem elesett. Nehéz volt megszokni a másféle egensúlyhelyzetet. Hao megvárta, amíg öccse újra szilárd lábakon áll, s csak akkor szólalt meg.
- Gyere velem. Mutatni akarok valamit.
Yoht meglepte ez a fordulat, de nem tiltakozott. Talán még bele is passzolt a terveibe; végtére is nem igazán számított, hol beszélgetnek. Némán követte bátyját, óvatos léptekkel haladva, amíg csak el nem értek oda, ahová az menni szándékozott...
... Tokió gyárnegyedébe.
Yoh nem igazán értette, mit keresnek itt, de úgy döntött, Haóra bízza; később biztosan kap valami magyarázatot.
Szinte saját maga számára is észrevétlenül lépte át azt a határvonalat, ahol elkezdett bízni a bátyjában.
Hao azonban nem úgy tűnt, mint aki meg akarja magyarázni a dolgot. Yoh egyelőre nem kérdezett semmit, csak odaállt a másik mellé, és lebámult az égnek meredő kéményerdőre. Haót meglepte a gesztus, hogy öccse odalépett hozzá; már-már úgy tűnt, egyenrangúnak tekintik egymást. Vajon valóban így is volt...?
Yoh némán nézte az alattuk húzódó várost, és gondolkodott. Szeme sarkából időnként Haóra pillantott, de úgy tűnt, ő csak arra vár, hogy magától kitalálja, mit is keresnek itt. A fiatalabb sámán tudta, hogy így nem jutnak egyhamar egyről a kettőre, de megpróbált a másik kedvére tenni, és eltűnődött. Való igaz, a gyárnegyed feltűnően ronda szégyenfoltja volt Japán hatalmas fővárosának, Yoh azonban bizonyos fokig ezt is szükségesnek tartotta. Annyi embert kellett kiszolgálniuk ezeknek a termelőüzemeknek, hogy egyelőre több hasznuk volt, mint amennyit ártottak. Az okozott ártalmat elhárítani pedig - nos, nem ez volt éppen a sámánok feladata?
Hao figyelte őt egy darabig, de nem tetszhetett neki, amit öccse arcán látott, mert váratlanul megszólalt:
- Érted már?
Yoh oldalra fordította a fejét.
- Nem - felelte nyugodtan. - Mit kellene értenem, Hao? Ez a város az otthonom.
- Izumo az otthonod, nem? - pislogott a bátyja.
- Persze - felelte Yoh magától értetődően. - Izumóban lakik a családom... én viszont itt lakom, és a barátaim is, úgyhogy ez is az otthonom.
- Te szereted ezt a helyet - hitetlenkedett Hao.
- Így van. - Yoh révedezve bámulta a mocskos gyárnegyedet. Hao nem tudta, mit mondjon. Eddig akármivel próbálkozott, hogy Yoht a saját oldalára állítsa, rendre kudarcot vallott; mindenfelől öccse határtalannak tűnő optimizmusába és emberszeretetébe ütközött. Egyszerűen képtelenségnek tűnt meggyőzni őt bármiről is. Az idősebbik testvér maga sem tudta, mit akart elérni azzal, hogy idehozza a másikat - utólag belegondolva voltaképpen ostobaságnak tűnt, főeg, mivel semmit nem ért el vele. Hao gyűlölte az elé terülő látványt; mint annyi minden még az ehhez hasonló városokban, ez is az általa oly hevesen gyűlölt emberek keze munkájáról tanúskodott, ahogyan szép lassan, majd egyre gyorsabban tönkreteszik a Földet.
- Mi ebben a szép? - mutatott körbe; úgy döntött, taktikát vált. Yoh azonban csak a vállát vonogatta.
- Nem mondtam, hogy szép. Azt mondtam, hogy szeretem.
Hao a fejét ingatta. Ebben volt logika, ezt kénytelen volt elismerni.
- Te sosem szerettél semmit úgy, hogy ne akard megváltoztatni? - kérdezte Yoh váratlanul, és Hao hirtelen se köpni, se nyelni nem tudott. - Azok a dolgok... és azok az emberek, akiket szeretünk, automatikusan változnak a kedvünkért... de erőszakkal megváltoztatni őket nem helyes. - Még mielőtt Hao bármit is válaszolhatott volna, öccse a szemébe nézett, szája sarka mosolyra rándult, és az idősebbik Asakura hirtelen úgy érezte magát, mint akibe belecsapott a villám. - Már régebb óta szerettem volna beszélni veled erről... egészen azóta, hogy nekem adtad, amit a Chou Senji Ryakketsuben hagytál hátra... csak talán akkor még én sem értettem ilyen tisztán - folytatta a másik. - Azokat, akiket szeretek, pont azért szeretem, amilyenek. - Yoh felkuncogott, majd hozzátette: - Vagy pont annak ellenére.
Hao hosszú, mély lélegzetet vett, de végül nem szólt semmit. Ettől Yoh láthatólag felbátorodott, mert így szólt:
- Azt hiszem, te mindig csak egy szemszögből nézed a dolgokat, Hao. Ideje, hogy én is mutassak neked valamit.
* * *
Yoh pontosan tudta, hová akar menni, ám a gyárnegyed pont az ellenkező oldalon volt, ami nem kis séta. Még félúton sem jártak, amikor már vaksötét volt, ha nem az utcai lámpák fénye alatt haladtak volna, a fapapucsuk orráig se láttak volna el. Némán baktattak, illetve lebegtek egymás mellett, az emberek ügyet sem vetettek rájuk, már aki még az utcán volt. Aztán Hao váratlanul megtorpant, mint akit mágikus kezek szögeztek a járda köveihez.
- Mi van? - fordult meg öccse pislogva, Hao azonban csak egy pontot bámult mereven, valahol a másik háta mögött. És ahogy Yoh megfordult, szembetalálta magát Annával.
Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Roni-Chan