Nagyon fáradtnak érezte magát. Képtelennek arra, hogy tovább küzdjön. Most már tisztán emlékezett mindenre, amire emlékeznie kellett... ám ez nem adott neki elég erőt ahhoz, hogy kitörjön az ördögi körből.
Sosem érezte még magát ennyire gyengének és elhagyatottnak - még akkor sem, amikor megtudta, hogy Mosuke nem tudott eljönni a megbeszélt találkozóhelyre. Akkor pont elég volt neki a tudat, hogy barátja nem árulta el őt; most viszont fogalma sem volt, hol van, miért van ott, és hová kellene mennie.
Csak azt tudta, hogy nem jó. Amióta rádöbbent, mi az, amit hiányol, nem volt nyugta.
Végtére is szamuráj volt. És egy szamuráj soha, semmilyen helyzetben nem hagyja magára a mesterét.
Egy biztos volt: akárhol is volt most, Yoh nem volt vele. Habár remélte, hogy a sámánfiúnak nem lett semmi baja, amíg nem vigyázhatott rá, ez korántsem enyhítette bűntudatát afelett, hogy elmulasztotta kötelességét. Már a gondolatra is, hogy egyáltalán valamikor a tökéletesség érzete vehette körül ezen a helyen - amiről még mindig nem tudta, hol van -, elfogta a rosszullét.
Ki kell jutnia innen.
De merre?
Nem volt kiút, semerre.
De nem azért nevezték őt Amidamarunak, a Démonnak, hogy bárhol, bármikor is feladja.
Ez a szó egyszerűen nem szerepelt a szótárában.
* * *
- Sokáig nem értettem - mondta Hao rekedten -, hogyan lehetsz annyira más, mint én.
A Nap végre felkelt, lágy fénye álmosan ömlött végig a városon. A két testvér még mindig egymás mellett hevert a lombkorona alatt. Valahogy nem volt kedvük megmozdulni; egyszerűen csak élvezték a helyet, és lassan Hao is belátta, hogy ebből a szemszögből van, ami szépnek látszik.
- Szentül meg voltam győződve róla, hogy nem vagy több, mint egy darabka belőlem, így aztán énrám kellene hasonlítanod - folytatta az idősebbik testvér. - Aztán mégsem tudtalak megnyerni magamnak.
- És meggyűlöltél - felelte rá Yoh egyszerűen. A hangja egészen közönyös volt. - Még mindig jobb volt, mint a lenézésed.
Hao nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. Már nem feszélyezték egymást annyira, mint korábban, de még mindig akadt pár dolog, amit ki kellett mondani előbb vagy utóbb.
- Most már tudom, hogy másképp van, mint ahogy hittem. Nemhogy az én részem lennél... de sokkal több vagy, mint én.
Yoh felkönyökölt, és Haóra bámult.
- Erősebb nem vagyok nálad, és nem is leszek. Csak azért győztelek le, mert minden sámán rám bízta az erejét.
Ez az információ Haónak is új volt.
- Minden sámán? - bámult rá öccsére. - Hogyan nőhette túl az aprónép ereje mindazt, amit az erős sámánoktól összegyűjtöttem?
Yoh visszaheveredett a hátára, és felnevetett. "Lám, még mindig van egy csomó dolog, amit nem értesz, aniki."
- Sok kicsi sokra megy - felelte végül, aztán elkomorodott. - Igazából... félelmetes volt.
- Micsoda?
- A tudat, hogy mindenki az én kezembe helyezi a döntést. Hogy nincs más választásom, mint hinni önmagamban, különben mindenki más is elbukik.
Hao hallgatott egy darabig, aztán azt kérdezte:
- És ez elég volt, hogy bízz magadban?
Yoh felbámult a világosodó égre, és azon tanakodott, hogyan fogalmazza meg azt, amit már Rennek sem tudott rendesen elmagyarázni.
- Amikor először veszítettem viadalt - mondta végül lassan -, majdnem mindenem ráment, csak, mert nem tudtam önmagam lenni. Mert olyasmit akartam tenni, amire nem voltam képes, és azért nem voltam képes rá, mert nem hittem benne. Mert nem tudtam benne hinni, mert... túl sok minden történt egyszerre. Amikor veled harcoltam, minden kristálytiszta volt. Tudtam, hogy mi az, amit meg kell tenni, és azt is tudtam, hogy nekem kell megtennem, így aztán nem volt kétséges, képes vagyok-e rá. Képes voltam, mert önmagam voltam, és önmagam is pont azt akarta, amit végül tettem.
- Ez elég skizofrénül hangzik - csóválta a fejét Hao, aztán váratlanul valami egészen mást kérdezett: - Ha most ugyanott lennénk, ugyanakkor... újból megölnél, Yoh?
Yoh pillanatnyi habozás nélkül válaszolt.
- Igen.
Hao megdermedt. Maga sem tudta, milyen válaszra számított; leginkább nem számított semmire, eszébe sem jutott megtippelni a választ; most mégis csalódásként érte. Ám mielőtt elgondolkozhatott volna rajta, mennyi minden volt még hazugság, Yoh elkapta a pillantását. A szemeiben lassan oldódott a hűvösség, és Hao nem értette.
- Mindaz az idő, amit együtt töltöttünk azóta, hogy visszatértél - mondta az öccse -, szükséges volt ahhoz, hogy most ott tartsunk, ahol tartunk. Ugyanott és ugyanakkor még nem tudtad és nem hitted amit most tudsz és hiszel, én pedig nem tudtam megbocsátani neked. Ha ugyanúgy lennénk, nem lenne más választásom, mint megölni téged. - A hangjában nem volt harag, tárgyilagos volt. Lassacskán Haónak is leesett a tantusz.
- És ha mostani énünkkel kerülnénk vissza ugyanoda...
- Akkor nem lenne szükség rá, hogy megöljelek.
Hao ezen eltűnődött egy darabig, végül halvány mosollyal az arcán Yoh felé fordult, és így felelt:
- De igen.
Most Yohn volt a dermedtség sora.
- Miért?
- Azért, amit mondtál - fordította el Hao a fejét. Nehéz volt bevallania magának, de megkönnyebbült változatosságot jelentett, hogy őszinte Yohhoz. - Azért, hogy megpróbálhassam még egyszer... úgy, hogy szabadon engedem a haragomat, és a fájdalmamat.
Yoh hallgatott. Furcsa gondolat motoszkált a fejében, de még nem volt benne biztos, hogy ki is mondja. Ez a néhány nap benne is sok mindent megváltoztatott, és még nem tudta, mi lesz a következménye ezeknek a változásoknak. Arról nem is beszélve, hogyan fogadtatja el mindezt a többiekkel, de... nem ez volt a legfőbb gondja. Hao sem szólt; maga sem tudta, mire vár voltaképpen.
- Nee, Hao... - Yoh végre elszánta magát.
- Nani?
Az idősebbik oldalt fordította a fejét, hogy belenézhessen öccse szemébe. Ahogy a két pillantás összekapcsolódott, az utolsó csillag is elhalványult az égen.
- Voltaképpen kaptam tőled egy második esélyt, otouto. - Hao mintha kitalálta volna a másik gondolatát. - Így végre továbbmehetek, és te árnyékok nélkül élheted le az életedet.
- És ha túl melegem lesz a napon? - rándult mosolyra a fiatalabbik sámán ajka.
- Ezt meg hogy érted? - lepődött meg Hao.
Yoh megint elmosolyodott, ezúttal teljes szívéből, azzal a fajta ragyogó, gondtalan mosollyal, ami egész életét oly jól jellemezte.
És kimondta.
- Hiányozni fogsz.
* * *- Beszélnem kell veled.
Manta megfordult, és megdörzsölte a szemét. "Még alig kelt fel a nap, és Anna máris talpon van, és ugrálta-... Anna?!"
- Anna-san! Visszajöttél?
- Amint látod - volt a hűvös válasz. - Mint mondtam, beszélnem kell veled.
- Csak tessék... - Manta elnyomott egy ásítást, és figyelte, ahogy a lány letelepszik mellé a tornácra, és maga mellé dobja a tárgyat, amit eddig a kezében tartott. - Anna-san... - kezdte óvatosan -... miért van nálad Yoh-kun kardja?
- Nos, erről akartam beszélni veled - bámult előre mereven az itako. - Yohnak már nincs szüksége erre.
- E-Ezt meg ho-hogy érted? - döbbent le az aprócska fiú.
Anna pedig elmondta mindazt, amit Kino-samától hallott, és amit utána Yoh mondott; Manta pedig kezdte más fényben látni az elmúlt napokban történteket.
- De... Izé... biztos, hogy ez így jó? - kérdezte végül habozva.
- Yoh döntött - felelte Anna sztoikusan.
- Jó, persze, csak...
- Bízol benne, vagy sem? - dörrent rá a lány, mire ő behúzta a nyakát.
- Hát persze, hogy bízom... Anna-san - ötlött hirtelen az eszébe még valami -, csak mi tudunk erről az egészről?
- Ebben nem vagyok biztos.
- Nem, nem csak ti.
Manta összerezzent, ahogy Lyzerg letelepedett a másik oldalán, és megtapogatta arcán a még mindig kissé duzzadt karmolásnyomokat.
- Te tudtad? - hitetlenkedett.
- Ezeket - simította végig a sebeket az angol sámán - Yoh-kuntól kaptam.
Anna szeme megvillant, de a zöld hajú fiú csak megrándította a vállát.
- Illetve pontosabban Haótól... csak ezt akkor még nem tudtam.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte Manta döbbenten. Lyzerg a szemét dörzsölgette; még ő is meglehetősen álmosnak tűnt, de ennek ellenére pontosan tudta, mit beszél.
- Azért, mert Hao megzsarolta Yoh-kunt, hogy megöli azt, aki tudomást szerez róla - felelte szimplán. - Én is véletlenül tudtam meg, és ez lett az eredménye.
- Hogy tudsz erről ilyen nyugodtan beszélni? - esett le Manta álla. - Téged egyáltalán nem zavar, hogy Yoh-kun jóban lett Haóval? Azt hittem, gyűlölöd!
- Úgy is van - szorult össze Lyzerg ökle, és a földet kezdte el bámulni. - Soha nem fogok neki megbocsátani, soha!
- Akkor miért...
- Azért, mert... - Lyzerg elhallgatott, ahogy elgondolkozott a kérdésen. Valóban, miért? Talán csak egy megérzés volt az egész. Megérzés, hogy Hao már nem pont ugyanaz a Hao, aki akkor volt... és, hogy erről Yoh tehet. - Yoh-kun miatt - mondta végül.
- Sejtettem, hogy ezek nem normális karmolásnyomok - szólalt meg mögöttük Faust hangja, és amikor azok hárman hátrapillantottak, látták, hogy a népes kompánia maradék része is mind ott ácsorog mögöttük. - Yoh-kunnak nincs olyan médiuma, amivel ilyen sebet ejthetett volna.
- Hm! - Ren karba fonta a kezét, és nekitámaszkodott a korlátnak. - Sejthettem volna, hogy Hao a baja... bár erre nem számítottam.
- Erre senki nem számított - mondta Anna szárazon, és szembefordult a többiekkel. - Tehát akkor, eldöntendő kérdés. Jobban bíztok Yohban, mint amennyire Haóban nem?
* * *Yoh ledermedt, ahogy nyomában Haóval belépett a kapun. Arra számított, hogy Anna várni fog rá, de hogy mindenki más is ott ül majd a tornácon, az meglepte.
- Mi van srácok, nem bírtok aludni? - vigyorgott, de mindenfelől csak komoly tekintetekkel találta magát szemközt. - Nah, most meg mi van?
Pillantása Hao szellemére vándorolt, aztán vissza a többiekre, és lassan eljutott az agyáig, hogy most valószínűleg mindenki azt hiszi, Hao oldalán áll.
Ami nem is volt hazugság, egyébként, de nem is volt igaz abban az értelemben, ahogy a többiek hitték.
Hao melléje lépett, karba fonta a kezét, és lepillantott öccsére, közben pedig elismerte magának, hogy fogalma sincs, mit is kéne tennie. Yoh felnézett rá, megvakarta a tarkóját, és elnevette magát.
- Aniki, szerinted bajban vagyunk?
Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Roni-Chan