Nagareboshi-Az utolsó kívánság by:Roni Chan 1. fejezet

Majdnem teljesen csillagtalan éjszaka volt. Azok a csillagok legalábbis nem látszottak, amik egyébként mindig. Egyetlen árva csillag sem volt az égen, amely képes lett volna egy helyben maradni. Hullócsillag annál inkább. Ezen az estén szinte mindenki kívánhatott valamit, akinek eszébe jutott az égre pillantani - és azok is kívánhattak, akik nem néztek fel.

Talán az ő kívánságuk is teljesülhet ma.

Talán vannak még teljesíthető kívánságok a világban. Csak kell valaki, aki teljesíti őket - ki szívesen, ki kényszerből. Így vagy úgy, előbb-utóbb minden kívánság teljesül.

Minden egyes kívánság, amit egy ilyen éjszakán kívánhat az ember.

* * * 

A férfi megállt az öregasszony mögött, és várta, hogy az megszólítsa. A percek azonban csak teltek, és a másik jelet sem adott, hogy egyáltalán észrevette volna őt. Végül, éppen, amikor már épp megtörte volna a csendet, az mégiscsak megszólalt.

- Mit akarsz még? Tudod a dolgodat.

- Nem veszélyes ez? - kérdezte ő halkan, de az asszony csak felsóhajtott.

- Nincs más választásunk. Minden az ő akaratuk.

- De miért akarná, hogy...

- Felesleges vitatkoznod. Ezt már eldöntöttük. Eredj. Elvégre te is kívánhattál, nem igaz? És az a kívánság teljesült is.

- Rajtam kívül még nagyon sokan kívánták ugyanazt - sziszegte a férfi. - Akkor miért nekem kell teljesítenem az övét?

- Azért, mert ez az utolsó, és ők azt akarják, hogy teljesüljön. És különben sem neked kell teljesítened. Te csak a hírvivő vagy. Ne aggódj... - A vénasszonyból száraz kuncogás szakadt fel, aminek hallatán a férfi alig észrevehetően megborzongott. - Nem kell sokáig elviselned őt.

Ahogy a kuncogás visszhangja elhalt, a férfinak olyan érzése támadt, mintha nem is a nő lett volna az egyetlen, aki az előbb elnevette magát.

* * *

Asakura Yoh arra tért magához merengéséből, hogy valaki a tenyerét lengeti közvetlenül az orra előtt. Pislogott, majd felnézett, és tudatosította magában, hogy a tenyér tulajdonosa nem más, mint imádott menyasszonya, Anna.

-... Mi van? - dünnyögte, aztán ahogy a lány arckifejezése is elért a tudatáig, villámgyorsan összerendezte arcizmait. - Úgy értem, mit szeretnél?

- Kopogtak. Nem hallottad? - jött a fennsőbbséges válasz.

Yoh körbehordozta a pillantását. Nagyjából már végeztek a vacsorával; az asztalon mindenfelé koszos edények hevertek. Manta még evett, Ren viszont a hátán hevert a tatamin, és unottan bámulta a plafont. Amikor rájött, hogy a fiú épp őt figyeli, oldalt fordította a fejét, és biccentett.

- Tényleg kopogtak.

-... És?

- Menj, és nézd meg ki az, fafej - koppintott a feje búbjára Anna. Lassanként Yoh is kapcsolt.

- Ja! Jó... - Felkelt, és az ajtó felé indult.

Igazság szerint nem szívesen kelt fel addigi helyéről. Nagyon is jól megvolt ott. Pont olyan estéjük volt, amilyenek a legjobbak szoktak lenni. A vacsorától kellőképpen elálmosodott, volt kivel beszélgetni, ott volt Manta, sőt, még Ren is benézett valami csomaggal, amit Jun-chan küldött... jellemző, mennyire tudta, hogy jobb, ha Rent küldi, mint ha postázza a cuccot, mert az öccsének magától eszébe se jutna feléjük nézni. Vagy ha eszébe is jutna, úgyse tenné meg. Szóval valahogy túl jó volt az egész. De ha már Anna megkérte valamire, nem volt sok választása.

Ren érkezése miatt egy kis része azt várta, újabb ismerős fog felbukkanni, talán Lyzerg, vagy Chocolove. Annál inkább meglepődött, amikor elhúzta az ajtót, ugyanis a vendég nem más volt, mint Silva.

- Öhm... izé... - hebegte, aztán észbe kapott, és elmosolyodott. - Helló, Silva. Gyere beljebb.

- Nem lehet - mondta a pap komolyan.

- De hát miért...? Mi történt? - Yoh egyáltalán nem értette, mit keres itt a férfi. A Sámánharcot lefújták, amikor legyőzte Haót, és nem tudott róla, hogy újra akarnák kezdeni, ha pedig mégis, ő már bebizonyította, hogy érdemes rá, hogy küzdhessen, nem igaz?

- Kijönnél egy percre, Yoh-kun?

- Hát persze.

Yoh lelépett a tornácról, és megállt a füvön. Mezítláb volt, a nedves fű a talpára tapadt, és kellemesen lehűtötte a benti meleg után. Felnézett Silva arcába. A holdfény bevilágította őket, elmélyítve a barázdákat a férfi arcán.

- Hol a kardod, Yoh-kun? Így akarsz küzdeni?

Yoh most már végképp nem értette.

- Miért kellene küzdenem? Újrakezdjük a versenyt, vagy mi?

Silva arckifejezéséből semmit nem lehetett leolvasni.

- Miért jöttél? - kérdezte a fiú újra, de választ most sem kapott.

- Szerinted ölni helyes? - kérdezte a másik váratlanül.

- Nem - felelte Yoh magától értetődően. - Mondtam volna ilyet valaha...?

- Mégis megtetted. Öltél. Így van? - Olybá tűnt, a pap kerüli a pillantását; most a házat fürkészte, majd Yoh háta mögé bámult. Yoh futólag hátrapillantott, de nem volt mögötte senki, aki elvonhatta volna Silva figyelmét.

- Igen, megöltem Haót. Erre gondolsz? De hát azt hittem... - kezdte.

- Meg kellett tenned... Vagy talán... talán mégsem... - Silva arca eltorzult, mintha saját magával küzdene, vagy valamiféle láthatatlan erővel. - Megtetted, mert muszáj volt, de mégis... öltél, Yoh.

Yoh hosszan felsóhajtott, és a tarkóját vakarta.

- Na igen, olyasmi - ismerte el tétován. - De mégis, mit akarsz ezzel, Silva? Nem lehetne, hogy most az egyszer ne kelljen mindenféle feladványt megoldanom, hanem simán megmondod?

- Jóvá kell tenned, amit elkövettél - suttogta a férfi, és a hangja hirtelen kísértetiesen emlékeztetett valaki máséra, olyasvalakiéra, akinek a hangját Yoh soha többé nem akarta hallani. Silva hirtelen előrelendült, végtagjain megelevenedtek a szellemek, és Yohnak annyi ideje sem volt, hogy Amidamaru után kiáltson. Keményen tarkón csapták, és elsötétült előtte a világ.

* * *

Arra eszmélt, hogy emberek állják körül. A fejénél Anna térdelt, és egy nedves rongyot szorított a homlokára.

- Mit műveltél? - csattant a hangja, és Yoh fejébe belehasított a fájdalom.

- Én... nem tudom, nem emlékszem... - Lassan felült, de akkor meg szédülni kezdett. Csak homályosan emlékezett a történtekre: megjelent Silva, és mindenféle ostobaságot beszélt, aztán megtámadta... de hogy adja mindezt elő Annának?

- Kijöttél, hogy megnézd, ki kopogott, aztán nem jöttél vissza, és amikor utánad jöttünk, itt feküdtél a fűben - magyarázta Manta, és aggódó pillantást vetett barátjára. - Mi történt?

- Ez... bonyolult - mondta Yoh, és a térde közé hajtotta a fejét, hátha elmúlik a szédülés. De nem, csak nem akart múlni. - Semmi bajom. Csak még... hadd levegőzzek egy kicsit.

Valahonnan a háta mögül ciccegés hallatszott; Ren állt a bejárati ajtóban, karba font kézzel, és a szédelgő sámánt bámulta.

- Gyorsan kapd össze magad, mert elég szánalmasan festesz - tanácsolta barátilag, aztán visszafordult a szobába.

- Tényleg semmi bajom! - győzködte a többieket Yoh. - Menjetek be, majd mindjárt én is jövök. Csak kiszellőztetem a fejem.

Manta a fejét csóválta, de azért megindult Ren után. Anna is követte, de előbb még odasziszegte Yohnak:

- A frászt hoztad rám! Ezért még számolunk...

* * *

Amikor Yoh egyedül maradt, mélyet lélegzett, és próbálta helyrerakni a fejében az elmúlt perceket. Olyan érzése volt, mintha hiányozna valami, de nem tudta megmondani, mi is az.

Aztán rájött.

- Amidamaru - suttogta, majd, hogy nem érkezett válasz, megismételte hangosan is. - Amidamaru!

Semmi, csak néma, süket csend. A szellem nem volt sehol. Yohba belemarkolt a félelem. Mi történhetett, hogy nem válaszol...?

Aztán végül csak érkezett válasz, de abban sem volt köszönet. A váratlanul mellette megjelenő szellemalak távolról sem a szamuráj harcos volt, és amikor megszólalt, Yoh hátán végigfutott a hideg.

- Ó, nem hiszem, hogy jönni fog. Onnan, ahová küldtem, igencsak kevesen jönnek vissza... De ha jobban belegondolsz, nincs is rá szükséged, nem igaz? Hiszen itt vagyok én...

Yoh két tenyerébe fogta a fejét. Ez nem lehet, ez csak valami rossz álom, ismételgette. A szellem azonban úgy tűnt, a gondolataiban is olvas.

- Rossz álom volnék? Én nem hiszem. De ha mégis, az se baj. - Éles kacagása felszántotta az éjszaka süket csendjét. - Elég rossz álmom volt már miattad, épp ideje, hogy neked is legyen néhány. Vagy nincs igazam, otouto?

Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Roni-Chan