Soha sem késő 11.fejezet

Odakint hétágra sütött a nap, aminek fénye beszivárgott Yoh szobájába is. Egy kicsit morcosan ébredt, mert még elég korán volt. Felült hogy kinyújtózkodjon, de félúton megállt. Nem a karjába nyilalló fájdalom állította meg, hanem a takarója. Ami nem volt rajta, helyette egy furcsán ismerős ruhadarab csúszott le róla. Zeke köpenye...
- Tehát itt járt... - mondta ki hangosan, amit gondolt.
Furcsa, de ez a gondolat, melegséget keltett a szívében. Mintha egy nagy kő esett volna le a lelkéről, mert ez csak egy dolgot jelenthetett: Zeke nem közömbös iránta! Ettől olyan felszabadultnak érezte magát, hogy legszívesebben cigánykereket vetett volna. De erőt vett magán, és kimászott az ágyból, majd a köpenyt visszarakta a helyére. Nem akarta, hogy a többiek rájöjjenek mi történt az éjjel.
Mikor éppen hogy csak visszafeküdt az ágyába, kopogást hallott.
- Fent vagyok! - válaszolta automatikusan Yoh.
- Meghoztam a kenőcsöt a válladra, Yoh - nyitott be Yohmei mester.
- Köszi nagyapa, tedd csak le valahova - mutatott körbe a szobán, de ahogy jobban megnézte nagyot nyelt.
A helyiség úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. A fiókok kihúzva, a terítő a földön, a ruhák pedig hanyagul feküdtek a talajszinten. Kicsit bosszankodott, hogy neki kell eltussolnia Zeke kutakodásának nyomait, de megoldja.
- Mi történt itt? - kérdezte meglepetten Yohmei mester.
- Ja, ez? - úgy tett mintha csak most venné észre a rendetlenséget - Csak a fejhallgatómat kerestem.
- Jó hogy mondod, itt van nálam – mondta, azzal átadta neki.
- Köszi, de hogy került hozzád? - kérdezte, de magában áldotta az eget, hogy ilyen jó fedőtörténetet sikerült kitalálnia.
- Anna találta meg az erdőben, de eltörött, ezért megkért, hogy javítsam meg.
Yoh hálásan megköszönte a segítséget, majd mikor a nagyapja távozott, kezébe vette a fejhallgatóját.
Ha Anna találta az erdőben, akkor Zeke-nek is észre kellett vennie. Körbenézett a szobában, és hirtelen ez a gondolat furakodott be a fejébe.
- "Lehet hogy Zeke ezt kereste?" - kérdezte magától, de nem gondolkozott tovább rajta, mert felmerült egy újabb kérdés:
- "Vajon miért...?"

Yohmei kenőcse sokat használt, már egészen rendbejött a válla, sőt! Befáslizták, és már felkelhetett az ágyból is. Együtt reggelizett a többiekkel, de az edzést még nem csinálhatta velük. Persze Anna gondoskodott róla, hogy ne unatkozzon.
- Este jövünk, addig igazán elmosogathatsz! - mondta Anna, ami azt jelentett, hogy kötelező elmosogatnia.
Yoh nem panaszkodott, hiszen sokkal jobban járt, mint a többiek. Mikor éppen befejezte, valaki besétált az ajtón. Nagy meglepetésére Lyzerg előbb hazaért.
- Szia Yoh, hogy van a karod? - érdeklődött, és leült az egyik székre.
- Sokkal jobban, köszi. De hogy hogy ilyen korán itt vagy? - döbbent meg Yoh.
- Nem voltam edzésen. Jeanne új embereket szervez be a Kívülállókhoz, és... - mondta félénken Lyzerg.
- Nyugi, attól hogy a Kívülállókkal vagy egy csapatban, még haverok vagyunk! - bíztatta Yoh, és leült mellé.
- Nem zavar benneteket? - hitetlenkedett Lyzerg.
- Még csak meg sem fordult a fejemben ilyesmi - mosolygott Yoh, és lendületből rákérdezett, hogy most mik a tervei a Kívülállóknak az új csapattal.
Lyzerg felkapta a fejét és kinézett az ablakon.
- Azt hiszem megjöttek a többiek - azzal faképnél hagyta a döbbent Yoht.
Yoh nem értette mi rosszat mondott, de inkább nem hozta szóba még egyszer. Inkább üdvözölte a többieket, akik most vánszorogtak be az ebédlőbe és lerogytak a helyükre az asztalnál.
- Éhen pusztulok! - nyafogott Trey, és közben a hasát markolta.
- Akkor éhen halsz, mert ma kínait rendelte. - mondta Len karba tett kézzel. - És semmi bálnazsír!
Mikor elkezdték a vacsorát, a háttérzaj forrása még mindig Len és Trey volt. Yohnak semmi baja nem volt a kínaival, de egy dupla sajtburgerhez semmi sem volt fogható... A TV-ben épp az időjárás-jelentés ment, s Yoh teljesen véletlenül ezt a mondatot csípte el:
- ... A természetkedvelőknek ajánlom, hogy a mai estét válasszák a csillagok fürkészésére, ugyanis ragyogó teliholdunk lesz...
Yohnak hirtelen a torkán akadt a falat és kiesett a villa a kezéből. Amit egy köhögésrohammal próbált leplezni, de nem jött össze. Még Len és Trey is felfigyelt rá.
- Jól vagy Yoh? - kérdezte Morty.
- Persze, csak ma korán lefekszem. Kicsit megerőltettem a karom
Gyorsan felállt és a szobájába sietett. Ott felkapta Zeke köpenyét és indult volna kifelé, de előbb elintézett valamit.
- Amidamaru! - szólította, és megjelent a szellem - Kérlek, ne kövess, és ne nyiss ajtót senkinek! - mondta és gondolkodás nélkül kimászott az ablakon.
Még szerencse hogy a földszinten volt, különben nagyot esett volna. Az utcán elkezdett futni, de megállt egy sarkon, ugyanis eszébe se jutott merre keresse Zeke-t. Tehetetlenségében leroskadt a földre. Muszáj beszélnie vele! Annyi minden történt azóta... De ekkor támadt egy ötlete! Legutóbb Zeke azt mondta, hogy a Csillagszentélyben megerősödött köztük a kötelék és ezért érzékelte az ő érzéseit és visszatérését. Hátha így megtalálja...
Szorosan becsukta a szemét és Zeke-re koncentrált. Meg kell találnia az ő lelkének részét a sajátjában... Azt kell éreznie, mint ő, azt kell látnia, mint ő, ott kell lennie, ahol ő van...! Borzongás futott végig a testén, de mikor kinyitotta a szemét, nem azt látta, amire számított.
Tábortűz lobogott előtte, körülötte fák hajladoztak a szélben... egy tavat is látott, amin a Csillagszentély égbenyúló fényoszlopa tükröződött...
Hirtelen kiesett ebből az állapotból és felpattantak a szemei. Már tudta hol keresse Zeke-t. Elindult hát a tó irányába, és közben ezen a furcsa érzésen töprengett. Olyan volt mintha ők ketten nem is léteznének... teljesen egyek voltak, nem két külön lélek. Felemelő érzés volt. Nem töprengett tovább, mert megérkezett a tópartra.
A "látomása" pontos volt, Zeke egy tábortűz előtt ült. Ami nem lett volna szokatlan, de nem volt rajta felsőrész. Azért ha 13 napig eszméletlen volt és nála volt a köpenye, igazán felvehetett volna valamit, gondolta Yoh. Nem tétovázott sokat, oda sétált Zeke mögé.
Aki annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem vette észre Yoht. Végül Yoh megköszörülte a torkát és így szólt:
- Szia...- halkan és félénken mondta, de Zeke így is összerezzent meglepetésében.
Hitetlenkedve nézett rá.
- Szia - köszönt vissza, majd felállt de már sokkal nyugodtabban kérdezte. - Mit keresel itt?
Yoh számított erre a kérdésre, mégse tudta mit válaszoljon. Tényleg, miért van itt? Azt tudta csak, hogy beszélniük kell, és hogy látni akarta őt. Egyfajta furcsa késztetést érzett, de tudta hogy helyes, amit tesz.
- Ez nálam maradt - nyújtotta át neki a köpenyt.
Azt hitte, legalább megköszöni, de valami furcsa fényt látott a szemében. Azonban csak Zeke következő mondata értette meg vele, hogy amit lát az a csalódottság.
- Csak ezért jöttél? Egy nyomorult köpeny fontosabb neked, mint a saját életed?! - vonta kérdőre kicsit emeltebb hangon.
- Nem, nem félreértettél! - mentegetőzött Yoh - Nem csak ezért jöttem. Látnom kellett és beszélnünk is kell! A köpenyt azért hoztam magammal, hogy visszaadjam neked.
Zeke egy percig kutatta a tekintetével, majd biccentett és elvette a köpenyt. Szótlanul felöltötte magára és leült. Yoh nem tudta mi tévő legyen, ezért inkább állva maradt. Mikor szólásra nyitotta a száját, Zeke közbevágott.
- ... Kösz - motyogta. – Most már elmehetsz.
- De...
- Erre vártál nem?! Mit akarsz még? - nézett keményen a szemébe Zeke.
Yoh nagyot sóhajtott és leült Zeke mellé.
- Mondtam már, hogy nem a köpenyért jöttem - válaszolta Yoh.
- Tudom, felfogtam! De... de miért kell itt lenned?! - itt Zeke hangja megremegett - Meg akartalak ölni te ostoba! Meggyilkolni! Ez egy pillanatig sem zavar?! ... Ezek... ezek után még ide mersz jönni? - a hangja keserű volt és bűnbánattal teli.
- Az nem te voltál! - nézett rá bátorítóan Yoh - Tudom, hogy te sose bántanál engem! Nem tudom miért, de ... de akkor mintha nem is te lettél volna! Lehet, hogy hülyén hangzik, de szerintem nem is vagy olyan kegyetlen amilyennek néha látszol - itt rámosolygott a döbbent Zeke-re. - És igenis itt vagyok, mert... mert a testvérem vagy! És muszáj volt látnom, mert... - elpirult, félt kimondani az igazságot.
- ... Hiányoztam...? - kérdezte remegő hangon Zeke.
Yoh azt akarta, hogy tudja, hogy megértesse vele az igazságot. Mélyen a szemébe nézett és őszintén azt mondta:
- Igen.
Zeke tekintete elhomályosult, és gyorsan elkapta a fejét.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte félénken Yoh.
Zeke halkan felnevetett.
- ... Ugyan, dehogy - visszafordult és megdörzsölte a szemét. - Csak valami... belement a szemembe.
Yoh elvigyorodott, mert értette a célzást.
- És Yoh... köszönöm - mondta őszintén Zeke, és Yoh tudta hogy most nem a köpenyre gondol.
- Nincs mit - felemelte közben a kezét, hogy melegítse a tűznél, de nem tudott visszatartani egy halk nyögést.
- Nagyon fáj? - kérdezte halkan Zeke - Kérlek... bocsáss meg, én ... nem, nem akartam...
- Ugyan felejtsd el - legyintett Yoh, de belül meghatotta Zeke bocsánat kérése. - Én is köszönettel tartozom.
- Ezt nem értem, te tartozol köszönettel nekem? - Zeke úgy nézett Yohra, mintha egy komplett őrült lett volna.
- A köpenyed megmentette az életemet, kétszer is. - mosolygott, ahogy beugrott neki az emlék.
- Azt hittem alszol... - vallotta be Zeke.
- Aludtam is, de nem volt nehéz kitalálnom, hogy ott jártál. Tényleg, mit kerestél ott? - kérdezett rá Yoh.
- Nem érdekes, már nem számít... - tért ki a válaszadás elől.
- Értem. – dőlt hátra a füvön Yoh.
Zeke is követte a példáját, így mindketten a csillagos eget nézték.
- Szeretek csillagokat nézni. - mondta Zeke, Yohval pont egyszerre.
Egymásra pillantottak és jót derültek rajta. Pedig ha jobban belegondolt, nem is volt rajta mit nevetni. De akkor, ott, és Zekekel nevetett.
- Tudod, ha valaki azt mondja nekem egy jó hónappal ezelőtt, hogy veled fogok itt csillagokat nézni... hát egy jó alapos kivizsgálásra küldtem volna - jegyzet meg Yoh.
- Hasonló képpen - mosolygott Zeke. - Ezer éve már, mikor utoljára fürkésztem a csillagokat... - mondta és a hangjának furcsa hangsúlya volt.
- Mostanában én sem nézegettem az eget - jutott eszébe Yohnak, de ahogy Zeke arcára nézett megértette, hogy nem képletesen gondolta.
Egy darabig csendben voltak, de végül Zeke szólalt meg először.
- Én nem értelek téged Yoh... - sóhajtotta - Szörnyű dolgokat tettem... és te... te ... mégis itt vagy velem...
Yoh oldalra fordította a fejét, hogy láthassa Zeke arckifejezését.
- Tudod, én sem értem az okát, de... valami azt súgja itt a helyem melletted. Hiszek a megérzéseimben, mert valami ... furcsa rejtély van körülötted, és rá akarok jönni a nyitjára.
Zeke összerezzent és fellobbantak a lángok. Egy pillanatra becsukta a szemét, majd mikor összeszedte magát így szólt:
- Figyelj rám Yoh! Ne keveredj bele, ez nem a te problémád! - bizonygatta neki, és közben a kezét finoman megrázta, jelezve Yohnak, hogy ne beszéljen erről többet.
Yoh értetlenkedve nézett rá. Zeke alig észrevehetően ezt tátogta: "Kérlek ne!". Yoh furcsállta a dolgot, de megpróbált témát váltani.
- És... ő... emlékszel még a csillagok nevére? - kérdezte bizonytalanul.
Zeke szélesen elmosolyodott.
- Hát persze! Az a nagy fényes a Hold - mutatott rá -, mellette...
Nem folytatta, mert Yoh nem tudta visszatartani a kuncogását.
- Mi olyan vicces? - kérdezte Zeke.
- Semmi, semmi... - mosolygott Yoh - folytasd csak.
- Olyan szép az éjszakai égbolt... -nosztalgiázott Zeke - A telihold a kedvencem. - nyomott el egy mosolyt.
- Igen, nekem is. - mondta Yoh majd egymásra mosolyodtak.
Nagyon boldognak érezte magát, boldogabbnak, mint valaha az életben. De éberségét nem kerülték el Zeke szavai:
- "A telihold a kedvencem. - és egy néhány nappal ezelőtti - Utálom a teliholdat!"
De most nem foglalkozott velük, elraktározta későbbre. Most csak egyvalaki volt fontos számára, Zeke, a testvére.