Állítsd meg az esőt by:Arisa

Csepp.
- Már megint esik? – sóhajtottam ingerülten, és letörölve a beázott tetőről az arcomra hullott nedvességet, hátradőltem a széken.
Mostanában mindennap borús volt az ég, és legalább kétszer megindult az égi felhőszakadás. A hajdan napsütéses Dobie falu utcái is sűrű ködbe burkolóztak, és itt is rendszeresen esett. Pedig a sivatag kellős közepén voltak. Az időjárás is megbolondult.
- Valaki igazán megállíthatná már ezt az esőt…
Pedig manipulálni tudom az időjárást. Mégsem akar megszűnni. De már hidegen hagy. Csak úgy, mint bármi más egyéb teendőm a földön. Jelentéktelennek érzem őket… a világot… a sámánokat… az embereket… magamat…
- Mi változott…? – hagyta el egy újabb sóhaj ajkaim, és kezembe temettem arcomat.
***

- Megjöttem, Yoh. – mondtam, ahogy a napsütötte domboldalon baktattam felfelé.
A tetején egy terebélyes tölgyfa magaslott, fenséges ágait nyújtogatta az ég felé. A levegő alig mozdult, csak néha bukkant fel itt-ott egy kóbor fuvallat, hogy megcirógassa a lombkoronát.
A fa alatt egy rövid, barna hajú fiú ült, s olvasott. Jöttömre felkapta a fejét, és nevetve integetni kezdett.
- Hao-sama, istenhozott itthon!
Megeresztettem felé egy meleg mosolyt.
- Mostanában olyan ritkán vagy itthon. Sok a munkád? Annyi mindenről szeretnék beszélgetni! Kérsz narancsot? Most szedtem, még friss!
Csak úgy áradtak belőle a szavak.
- Üljünk le. – mondtam, és megsimogattam a fejét.
- Um! – bólintott, belém karolt, majd elkezdett húzni a tölgy felé.
Miután kényelmesen elhelyezkedtem, hagytam, hogy Yoh a mellkasomnak dőljön, amíg én hámozni kezdtem egy narancsot.
- Hogy haladnak a dolgok, Hao-sama?
Megállt a kezem a hámozásban. Újra hallani véltem az esőcseppek kopogását az ablaküvegen, s azon kitekintve lelki szemeim elé tárultak a falu égett maradványai.
- Jól… - válaszoltam nevetve, s Yoh szájába helyeztem egy darabot a gyümölcsből.
Azonban most nem nevetett.
- Örülök, hogy jól mennek a dolgok. És ha jól mennek a dolgok, akkor az azt jelenti, hogy boldog vagy. Nem, Hao-sama? – nézett fel rám átható pillantással.
- Ehh?
Hogy boldog vagyok-e…?
- Elég ritkán jössz ide, ami azt jelenti, hogy szeretsz a munkáddal foglalkozni, nem? Mindenki ott tölti el a legtöbb időt, ahol a legjobban szeret lenni.
A távolba meredtem. Boldogság… nehezen körülírható szó. Egyike az emberek által oly nagyra tartott, de általam a legjobban megvetett érzelmeknek. Végül is mi a boldogság? Egy elégedettség érzés, amely akkor jön elő, ha teljesült valakinek a szíve vágya. A világ a lábaim előtt hever, a Lelkek Királya behódolt nekem, én vagyok maga az elégedettség. Mindenem megvan.
- Boldog vagyok. – mosolyogtam rá az ölemben kuporgó Yohra, és megcsókoltam a homlokát.
Mindenem.
- Akkor is… ha itt vagy velem? – fúrta ingembe az arcát, de így sem tudta elrejteni a remegést a hangjából.
- Yoh? Mi a baj? – lepődtem meg a hirtelen hangulatváltozásán.
A kisebbik felem megrázta a fejét.
- Kérlek, válaszolj a kérdésemre, Hao-sama.
Egy darabig csendben cirógattam a tincseit. Az utóbbi látogatásaim alkalmával ez valahogy szokásommá vált. Megnyugtatott.
- Igen, boldog vagyok, ha veled lehetek – válaszoltam kedvesen.
Elvégre te is az enyém vagy. Az enyém vagy Yoh, és ezzel teljessé teszel engem. Az elégedettségem csúcsa vagy, ami beragyogja a kint uralkodó nyomasztó hangulatot.
Yoh mosolyogva elhúzódott, és átkarolta a nyakam.
- Akkor nem lenne baj, ha egy kicsit gyakrabban jönnél? – kérdezte reménytől csillogó szemmel.
- Meglátom, mit tehetek. De igyekszem – simítottam végig az orra vonalán, majd közelebb hajoltam hozzá.
Yoh felkuncogott, és apró csókot nyomott a felkínált ajkaimra.
- Köszönöm, Hao-sama.
Finoman átöleltem, és tovább simogattam a hátát.
- Nincs mit köszönnöd, Yoh.
Szerettem a karjaimban tartani őt. Habár a lelkemben volt, mégis sokkal közelibbnek éreztem.
Azonban hirtelen megakadt valamin a tekintetem. Egy esernyő volt a fa tövének támasztva.
- Yoh, minek neked ernyő? Hétágra süt a nap. – kacagtam fel és utána nyúltam.
- Csak játszottam vele, de neked adom, elviheted Hao-sama – ajánlotta fel előzékenyen.
Bólintottam, majd felálltam. Itt úgy sincs rá Yohnak szüksége. Ebben a belső világban, amit én teremtettem, kifejezetten az ő számára. Itt minden tökéletes, és békés. Nem tudom, miért nem hagytam, hogy egy fekete űrben lebegjen öntudatlanul, s helyette miért teremtettem neki ilyen szép környezetet. Talán a saját vágyaim vannak benne. Ez is csak az elégedettség érzésemet erősíti. Teremtettem egy világot. Az emberek szemében istennek számítok ezzel a tettemmel. Hát nem ironikus? A kinti világ lassan elpusztul, de a lelkem mélyén építettem magamnak, magunknak, egy szebb, és jobb jövőt.
- Most mennem kell Yoh, sajnos sok az elintézni valóm – túrtam bele a hajába, s adtam neki egy búcsúcsókot.
Hosszú volt és mély, csak úgy, mint az első, amit adtam neki.
- Várni foglak, Hao-sama! – integetett távolodó alakom után, s én nem álltam meg, csak visszaintettem.
Várj rám, Yoh. Várj rám, mert az enyém vagy. Csak én tudlak boldoggá tenni téged, s csak te tudod nyújtani nekem a tökéletes elégedettség érzését. Várj rám, ebben a tökéletes, napsütötte világban.
***

Amint lefelé baktattam a dombról, nem láttam, hogy Yoh a hátam mögött behúzódik a fa alá, és összekuporodik.
- Kérlek, Hao-sama… gyere vissza hozzám… - suttogta, s egy esőcsepp hullott mellé a földre.
Majd még egy, s még egy. Lassan szitálni kezdett az eső.
- Kérlek, Hao-sama… gyere vissza hozzám… - ismételte, és felemelte a fejét -… Kérlek, állítsd meg az esőt…
***

Kinyitottam a szemem, de nem lepődtem meg, mikor láttam, hogy a változatosság kedvéért esik. Sóhajtva felálltam, és elindultam az ajtó felé. Leakasztottam a fogasról az ernyőmet, és kiléptem Dobie falu utcájára.
Semmi sem változott az elmémben tett látogatásom óta. A sámánok ugyan olyan gyorsan széledtek szét az utamból, mint eddig. Az ég is ugyanúgy dörgött, mint eddig. A szél is ugyanúgy csípte az arcomat, mint eddig. Az eső ugyanúgy az ernyőm alá vert, mint eddig.
- Hhh… valaki igazán megállíthatná már ezt az esőt…

Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Arisa