Az ősz kezdetével Japánban az esőzés szinte mindennapossá válik. Sőt, az is előfordul, hogy napokig abba sem hagyja; csak ömlik, szakadnak az égből a hatalmas cseppek. Talán a természet hamarosan eljövendő halálát siratják, még ha nem is igazán halál az, csupán hosszú-hosszú álom. A sárgára, barnára színeződött levelek eljárják utolsó táncukat, szédítő kavalkádba burkolva újfent a világot, azután élettelenül hullanak a földre, átadva helyüket az újabb generációnak.
Már vagy fél órája zuhogott az eső, amikor Lyzerg visszaért a fogadóba. Meglepő módon senkit nem talált ott, de ahogy utánagondolt, rájött a dolgok nyitjára: Anna-san Izumóba ment Kino-sama külön kérésére, Faust és Tamao nagybevásárlást intéztek épp, Manta esti iskolában, Ren ki tudja, hol, talán gyakorol... Ryu-san elvitte Horo Horót motorozni, Yoh-kun pedig...
Ahogy eszébe jutott Yoh, Lyzergnek elszorult a torka. Hogy tehette ezt? Egyáltalán hogyan csinálta...? Hiszen Hao meghalt! Vagy mégsem?
A gondolat szinte sokkolta őt. Lehet, hogy Yohnak esze ágában sem volt megölni Haót? Talán végig az ő oldalán állt... de nem, az lehetetlen...!
Nem akart ezen gondolkozni; inkább keresett magának valami kötszert, hogy úgy-ahogy ellássa a sebeit. Hazafelé úton Morphine is csatlakozott, így legalább az ő társasága kis vigasz volt a fiú számára. A kis tündér végtelenül riadt volt, de Lyzerg nem haragudott rá. Nem ő tehetett az egészről, hanem... Yoh-kun... és Hao.
Épp csak ezt olyan nehéz volt felfogni...
A sebei nem voltak olyan súlyosak, mint amennyire fájtak: arca jobb oldalán a szeme aljától az álla hegyéig mély karmolásnyomok húzódtak, a bal bokája kissé meghúzódott, és a háta tele volt kék-zöld foltokkal az eséstől, de más baja nem volt. A karmolást csak óvatosan merte kitisztítani, és csípte is rendesen a fertőtlenítő, de azért végigkenegette egy párszor. Amikor végzett, kiült a tornácra, és az eget bámulta. Már nagyon késő volt, talán tizenegy is elmúlt már, mégis úgy érezte, nem bír egy helyben maradni, így aztán addig is, amíg a többiek haza nem érnek, magához hívta Morphine-t, és gyakorolni kezdett. Addig se kellett gondolkodnia semmin.
Voltaképpen örült is annak, hogy még senki nem ért haza - így legalább nem kellett magyarázkodnia senkinek -, viszont az arcán a vágások az idő múlásával egyre jobban égtek, és jó lett volna, ha megkérheti Faustot, hogy segítsen rajta. Egy idő után azonban a csípős fájdalom olyannyira erős lett, hogy inkább abbahagyta; még egyszer utoljára becsévélte a pendulumot, aztán bement a nappaliba. Kisvártatva visszatért, kezében egy hideg vízzel átitatott anyagdarabbal, amit aztán arcára szorított, hogy lehűtse, amikor leült a tornác szélére. Így várta, oldalán Morphine-nal, hogy végre történjen valami.
* * *
Mindezek alatt Hao Tokió soha el nem néptelenedő utcáin kószált gondolataiba merülve, és még azzal sem törődött, hogy esetleg megláthatja egy véletlenül arra tévedő sámán. Erre különben sem volt túl nagy az esély. Így aztán csak ment-lebegett, amerre vitte a lába, és testvére szavain tűnődött. Korábbi dühét immár teljes egészében felváltotta a zavartság. Rádöbbent, hogy egyáltalán nem tud mit kezdeni a fennálló helyzettel, és ez dühítette. Amikor Silva segítségével idejött, habozás nélkül megtett volna bármit, hogy bosszút állhasson. Korábban, amíg élt, sosem gondolta volna, hogy az, amit a "másik fele" tett, ennyire nem fogja hidegen hagyni... elvégre a fiú figyelemreméltó tettet vitt véghez, legyőzte őt egyszer, valóban, no de csak nem lehet az Asakuráknak mindig ilyen szerencséjük! Azután azonban rádöbbent, hogy mégis maradt benne valami kellemetlen érzés, amit el akart tüntetni a következő reinkarnációja előtt.
Nem, ez így nem is pontos. Nem volt értelme, hogy saját magának hazudjon: az igazság az volt, hogy amíg benne volt ez a furcsa, válaszra váró kérdés, amit megfogalmazni sem tudott, nemhogy megválaszolni, nem tudott továbbmenni. Egyszerűen képtelen volt rá. És mivel ez az egész hirtelen túl bonyolulttá vált számára, leegyszerűsítette: Yoh elvett tőle valamit, amit vissza kell szereznie, mielőtt újból visszatér, ötszáz évvel később.
Csak azt kellett volna végre kitalálnia, mi is volt az a dolog.
Oda sem figyelt, merre megy, csak siklott a hosszú, véget nem érő utcákon; körülötte kavarogtak a száraz falevelek a szélben, és egyre jobban szemerkélt az eső. Ő azonban mindebből semmit nem látszott észrevenni. Azon töprengett, mi hiányzik. Egyre tisztábban érezte, hogy valami olyat kell megtalálnia, amit még nagyon régen veszített el. Hogy miért érezte úgy, hogy ez a dolog most Yohnál van, arra nem talált elfogadható magyarázatot.
A Hold eltűnt egy hatalmas felhő mögött.
* * *
Yohnak úgy rémlett, az eső mindent elmos körülötte. Nem csak a fákról lehulló leveleket és a sarat velük, de a betont és a távoli házakat is; az egész világ lassanként elfolyósodott és lecsorgott a szeme előtt. Fogalma sem volt, mennyi ideje ül a fa tövében mozdulatlanul, csak teltek a percek, és ő azon töprengett, mennyi idő még, amíg a fájdalom csökken annyira, hogy haza tudjon menni, és hogy ez előbb fog-e bekövetkezni, mint hogy a többiek keresni kezdjék. Persze, ha igazán akarta volna, fel tud állni - hiszen amikor először harcolt Fausttal, akkor is képes volt törött tagokkal küzdeni -, de most hogy már se ő, se a barátai nem voltak veszélyben, nem érzett magában elég késztetést, hogy úrrá legyen a lábát hasogató fájdalmon.
A gondolatai egy idő után Hao és Lyzerg felé kalandoztak. Tudta, hogy az angol sámán most gyűlöli őt, és ez még a csontnál is jobban fájt... ám ha előrukkolt volna az igazsággal, Hao ismét előjött volna, hogy befejezze, amit elkezdett; és Yoh ezerszer inkább viselte el, hogy utálják, mint hogy Lyzergnek bármi baja essen.
Nem értette igazán, mi történt a második küzdelemben. Habár esze ágában sem volt Haót hívni, lényének egy kis része egész végig abban reménykedett, hogy bátyja megjelenik, és kisegíti szorult helyzetéből. Elvégre mégiscsak az ő csatlósairól volt szó! Vagy elejétől fogva ez lett volna a terve...? Yoh még ezt is el tudta volna képzelni.
A fájdalom elviselhetetlenné fokozódott: időközben sípcsontja körül a háromszorosára dagadt a lába. Azt is jól tudta, hogy esélye sincs, hogy belátható időn belül bárki megtalálja, hacsak nem Hao, de ő...
Azért voltaképpen egy próbát megért a dolog.
- Hao... - suttogta a fiú, de persze nem érkezett válasz.
Yoh lassan átcsúszott az öntudatlanság határmezsgyéjén.
* * *
Hao egy pillanatra megtorpant. Olyan érzés fogta el, mintha villám csapott volna belé. Aztán elhessegette a gondolatot, és tovább indult, de nem tudta teljesen elűzni az érzést, hogy valami megváltozott a levegőben. Egy idő után azon kapta magát, hogy lábai egy meghatározott irányba viszik, noha nem is arra tartott volna eredetileg, és ha erősen fülelt, olybá tűnt, mintha valaki a nevét ismételgetné, távoli visszhangként.
Yoh?
Ahogy eszébe jutott a testvére, megtorpant. Egy pillanatra felrémlett előtte a fiú arca, és ezzel együtt az utolsó szavak, amiket hozzá intézett. "... és még csodálkozol, hogy gyűlöllek?"
Megborzongott, mint aki egy rossz álmot akar elhessegetni, de a mondat megragadt a fejében, és többet nem tudta kiverni onnan. Egy idő után feladta, és amikor végül tovább indult, hagyta, hogy arra menjen, amerre az a különös erő húzza őt.
És akkor egyszer csak rájött, mi hiányzik. Egyúttal pedig arra is rádöbbent, hogy ezt már eddig is tudta.
Yoh.
Talán csak nem úgy, ahogy eddig gondolta. De ebbe már nem akart belegondolni, egyelőre nem.
Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Roni-Chan