Keresés
~Nagareboshi~Az utolsó kívánság 6.fejezet
annak bizonyos pillanatok az életben, amikor olyasmikre jössz rá, amiket később már magad előtt sem tudsz letagadni. Olyan ez, mint valami fényvillanás. Akárha villám csapna beléd, vagy mint amikor egy kiadós zápor után eloszlanak a felhők, és kitisztul az ég. Talán sokáig gondolkodtál valamin eredménytelenül, és hirtelen rájössz a megoldásra, ami utólag visszagondolva végtelenül egyszerű, és azon csodálkozol, hogy nem jöttél rá korábban. Az is lehet, hogy sokáig tagadtad, vagy nem vettél róla tudomást, de egy idő után erre már nem vagy képes. Esetleg be kell vallanod valamit, nem csak önmagadnak. Hirtelen rád tör az érzés, hogy jó lenne, ha a világ egy kicsivel jobb hely lenne, és, ha épp akarnál, te is tudnál tenni érte.
A sámánok ezt úgy hívják: a Nagy Szellemek megmarkolták a lelked csücskét.
* * *
Yoh arra eszmélt, hogy valaki a nevén szólongatja. Megpróbálta kinyitni a szemét, de az egyik mostanra teljesen bedagadt, és a másikkal is csak homályosan látott. Elsőre csak annyit tudott kivenni, hogy még mindig szakad az eső, és valaki a fűben térdel mellette. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van, aztán elemi erővel szakadt rá az elmúlt órák emléke. Most már aztán igazán nagyon késő lehetett, talán éjfél is elmúlt.
- Yoh, térj már magadhoz!
Még mindig nem volt biztos benne, ki az, aki az arcát pofozgatja szelíden. Az első, aki az eszébe jutott... de nem, az ki van zárva...
- Magamnál vagyok... - motyogta, és megrázkódott. Most döbbent csak rá, hogy ruhái a testére tapadnak, és nehezek a víztől, és, hogy fázik.
- Atyaég, Yoh, teljesen átfagytál! - csak képzelte, vagy a hangból tényleg aggódás csendült? - Hiszen reszketsz!
- Ha... Hao...? - Yoht elfogta a köhögés. - Te meg mi a fenét keresel itt?!
- Téged kerestelek, ütődött - jött a fensőbbséges válasz.
- Semmi bajom - hárított Yoh, és azon kezdett tűnődni, a világ fordult ki a sarkaiból, vagy csak ő lázálmodik. Hao, amint aggódik érte? Még viccnek is gyenge. Megpróbált felállni, csakhogy elfeledkezett a törött lábáról. - Aú!
- Úristen, Yoh, mit műveltél?!
Yoh a fatörzsbe kapaszkodva erőlködve térdre küzdötte magát, hogy szembe tudjon nézni bátyjával. Némi fogcsikorgatás kíséretében nagy nehezen kinyitotta a másik szemét is, és erejéhez mérten a lehető legdühösebb pillantását vetette a másikra.
- Sámánviadalt vívtam.
- Na de... mégis hogyan?
- Hát, ez valóban jó kérdés - ingatta a fiatalabbik a fejét gúnyosan. - Elvégre a médiumom használhatatlan, tekintve, hogy a segítőmet eltüntették valahová... aki meg helyette van, hát, azt a legádázabb ellenségemnek se kívánnám. Ja, várj, az te vagy...
Hao arca elsötétült. Yoh egy pillanatig azt várta, hogy bátyja megpróbál bosszút állni rajta, vagy legalábbis valami hatalmas gorombaságot vág a fejéhez cserébe, ehelyett azonban meglepő dolog történt: a másik sámán bólintott.
- Igazad van; sajnálom. Nem azt akartam, hogy...
- Na persze - vágta el a mondatot Yoh, és szarkazmusa még Haóba is belefojtotta a szót. - Nem vagyok ostoba, Hao.
- Tessék? - pislogott a másik.
- A te követőid támadtak meg - mondta Yoh vádlóan.
- Nem tudtam róla.
- Na persze - ismételte, és megint megpróbált felállni, de csúfos kudarcot vallott.
- Ha... kölcsönveszem a tested, úgy haza tudsz menni? - kérdezte Hao csendesen. Yoh csak a fejét ingatta. - Akkor mit csináljak?
- Tűnj el a szemem elől! - veszítette el a türelmét öccse. - Majd megoldom, ne a te gondod legyen!
Hao arca teljesen bezárult; immár semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni róla. Hagyta, hogy Yoh erejét vesztve visszazuhanjon a földre, ő pedig felállt.
- Hívok segítséget.
Yoh nem válaszolt, úgyhogy sarkon fordult, és alakja a semmibe veszett.
* * *
Lyzerg kővé dermedt, ahogy a szellemalak lassan kibontakozott előtte a sötétsgéből. Egy pillanatig azt hitte, valami rémálom elevenedett meg, aztán, ahogy a másik megszólalt, ráébredt: ez bizony nagyon is valóság. Arckifejezése belemerevedett a döbbenetbe, ami lassan rettegésbe váltott.
- H... Hao... - nyögte reszkető ajkakkal. A sámán szelleme azonban csak ott lebegett előtte, és egy szót sem szólt.
Már meggyőződött róla, hogy senki más nincs elérhető közelségben a fiún kívül, most mégsem tudta, hogyan fogjon hozzá. Persze, megtehette volna, hogy egyszerűen megszállja a fiút, ahogy korábban Yohval tette, de... igazából nem akarta. Ha mert volna belegondolni, rájött volna, hogy azért, mert tisztában van vele, Yoh mennyire meggyűlölné érte, így azonban csak azt tudta: ha megszáll egy sámánt, és teljes értékű Hyoui Gattait hoz létre, akkor - ahogy az már ennél lenni szokott - mindent megkap vele együtt: mindent, ami a sámán lelkét alkotja. Hao ezzel már találkozott, amikor először szállta meg Yoht; akkor felkszületlen volt, most azonban már tudta, mire számíthat... és egyáltalán nem akarta, hogy a zöld hajú srác minden érzése a nyakába szakadjon. El tudta képzelni, mi minden kavaroghat most a másikban... és meglepetten tapasztalta, hogy valami megmoccan benne... egy érzés, ami már erősen a bűntudatra hasonlít, és igen nehezen tudná csak letagadni maga előtt, így aztán nem is tette.
Csak múltak a percek, és a két alak mintha beledermedt volna az időbe, csak álltak, és meredten bámulták egymást. Végül, hogy, hogy nem, Lyzerg volt az, aki hamarabb felocsúdott, és összekaparta a hangját.
- Hogy kerülsz ide, és mit akarsz?
A már-már kihívó hangra Hao első reakciója az volt, ami életében is: védekezésképp támadott. A bűntudatféleség, ami motoszkálni kezdett benne, úgy eltűnt, mintha ott se lett volna, és amikor megszólalt, csupán régi önmagát idézte.
- Még mindig van merszed szembeszállni velem? Kis korcs.
Lyzerg kezei ökölbe szorultak. Most vagy soha. Épp eleget nyeltem már... mindenkitől.
- Már nem vagyok olyan kicsi - bámult a másik arcába dacosan. - Sem olyan könnyen legyőzhető.
- Azt csak hiszed - mosolygott Hao. Közben azonban egyre idegesebb lett; maga sem tudta, miért.
- Utoljára kérdezem: mit akarsz? - Lyzerg kihúzta magát, és a világért sem lett volna hajlandó bevallani magának, hogy fél.
Hao egy pillanatra meghökkent a másik szavainak súlyától. Nem gondolta volna, hogy az apró kölyök, akinek a szüleivel olyan egyszerű volt végezni annak idején, ilyen végletekig keserű fiatalemberré növi ki magát. Lyzerg már nem volt gyerek, ahogy Hao sosem volt igazán az, és ezzel hirtelen nem tudott mit kezdeni. Jobb híján hát az utolsó aduhoz folyamodott: az őszinteséghez.
- Azt akarom, hogy gyere velem... Yoh-hoz.
- Tessék? - pislogott az angol sámán.
- Melyik szót nem érted? - érdeklődött a szellemalak már-már nyájasan. - A segítségedre van szükségem.
Ha létezik ilyen, Lyzerg még jobban elhűlt. Hao őszintének látszott, ráadásul volt arca az ő segítségéért folyamodni. A fiú azonban nem volt ostoba: lassanként ő is összerakta, mennyi is egy meg egy.
- Mit műveltél Yoh-kunnal? - szegezte neki a kérdést a másiknak.
- Semmit! - csattant fel Hao. Persze, tudta, hogy hazugság, amit mond, és azt is tudta, hogy Lyzerg is tudja, csakhogy nem most volt itt az ideje, hogy töredelmesen bevallja bűneit. Előbb segítséget kellett szereznie az öccse számára. Akármilyen hihetetlenül is hangzik. - Én csak...
- Csak mi? - Lyzerg még mindig nem mozdult.
- Csak gyere már! - Hao végleg elveszítette a türelmét.
A zöld hajú fiú óvatosan végigfuttatta ujjait az időközben belilult és megdagadt karomnyomokon, amik az arcán virítottak, és behunyta a szemét.
- Mit gondolsz, Morphine? Megbízzak a szüleim gyilkosában, aki a barátaimat is ellenem fordította?
Hao nagy levegőt vett, de aztán inkább nem szólt semmit; kivárt. És megtörtént a lehetetlen, amire egyikük sem számított: a kis tündér barátjára függesztette csillogó szemeit, és lassan bólintott.
- Szerinted higyjek neki? - Lyzerg nem hitt a szemének.
Morphine megint bólintott, és Haóra mutatott. A fiú követte a pillantását. Az egykor rettegett sámán arcáról semmit nem lehetett leolvasni; bezárkózott a gondolatai közé. Még az a jól megszokott fölényesség is leolvadt róla, ami egykor annyira jellemezte őt.
- Jól van - sóhajtott a srác. - Veled megyek. De ha átversz...
Hao erre már inkább nem is felelt semmit. Sarkon fordult, és elindult, amerről jött. Lyzerg, fenntartásokkal ugyan, de követte, vállán kedves szellemével.
* * *
Kis híján fél óra volt, míg visszaértek a helyre, ahol Hao Yoht hagyta. A fiú szerencsére még ott volt, de nem festett valami jól. Szemlátomást alig volt magánál, a ruhái átáztak az esőtől, és egész testében remegett.
- Yoh-kun! - Lyzerg hirtelen megfeledkezett minden korábbi haragjáról a fiú iránt.
Yoh kinyitotta a szemét, és fájón rápislogott a másikra.
- Lyzerg... - mormolta. A hangja immár szánalmasan rekedt volt; alaposan megfázhatott. - Én... Sajnálom, hogy...
- Ez most nem érdekes - felelte az angol sámán halkan. A pillantásból, amit Yoh rá vetett, immár teljesen egyértelmű volt számára, hogy nem ő tehetett a dologról, hanem Hao... aki egyébként ott állt a zöld hajú fiú háta mögött, nekik háttal, igyekezve, hogy még véletlenül se lássák meg az arcát. Valamiféle megkönnyebbülést érzett, amikor arra gondolt, hogy a zöld hajú fiú nem haragszik az öccsére; még ha ez azt is jelentette, hogy helyette őrá haragszik. Már tudhatta, hogy Yoh (nagyjából) egyben haza fog jutni; és ez valamiért jelenleg pontosan elég volt neki a megkönnyebbüléshez.
Lyzerg a kezét nyújtotta, és Yoh elfogadta. Belekapaszkodott barátjába, és nagy nehezen végül talpra küzdötte magát. Most már Lyzerg hajából is csorgott a víz. Apró patakok folytak végig az arcán, hogy aztán elérve a durva sebeket, irányt változtassanak, és azoknak megfelelő irányban csorduljanak tovább. Yoh bűntudatosan figyelte. Egy óvatlan pillanatban elvesztette az egyensúlyát, és a fatörzsnek tántorodott, de a másik elkapta, és megtartotta. Azután átkarolta a derekát, és hagyta, hogy a fiú belekapaszkodjon, hogy ne kelljen terhelnie törött lábát.
Mire kivergődtek valahogy az útra, és nehézkesen megindultak hazafelé, Hao eltűnt valahová. Egyikük sem hiányolta különösebben.
- Lyzerg... - szólalt meg valamivel később Yoh. Talán félúton lehettek, de még mindig jócskán volt út előttük.
- Fáradt vagy? - fordította oldalt a fejét a másik. Yoh megrázta a fejét.
- Nem, én csak azt akartam, hogy... ne haragudj.
- Nem a te hibád - mondta Lyzerg, és megint előre fordította a fejét. - Hanem Haóé.
Yoh ismét a fejét ingatta, mire barátja meglepetten nézett rá ismét.
- Erősebbnek kellett volna lennem. Képesnek kellett volna lennem rá, hogy megszabaduljak tőle, ahogy korábban, amikor önmagába zárta a lelkem.
- Akkor nem voltál egyedül - emlékeztette Lyzerg. - Ott voltunk mi is, meg Amidamaru...
Yohnak elszorult a torka. Hirtelen rádöbbent, mennyire hiányzik neki a szamuráj. És nem csak azért, mert a szelleme volt, hanem, mert a barátja is. Még mindig nem volt ötlete sem, hogyan hozhatná vissza őt, és mivel Hao is azt állította, hogy nem tudja - és Yoh kénytelen volt hinni neki -, egyelőre úgy tűnt, megvan rá az esély, hogy talán soha többé nem látja. Már a gondolat is fájt.
- Erősebbnek... kellene lennem... - mormolta. - Nem lenne szabad... hagynom magam. Megfogadtam, hogy... nem csinálok olyan dolgokat, amikre nem vagyok képes, de... néha kell...
- Nem lehetsz mindig erős, Yoh-kun - mondta Lyzerg óvatosan, aztán, hogy nem érkezett válasz, hozzátette: - Azért vannak a barátaid, hogy ne kelljen mindig erősnek lenned. Erre pont te tanítottál...
Yoh felnevetett.
* * *
Az eső ugyan elállt, mire visszaértek a fogadóhoz, ám már épp eleget áztak ahhoz, hogy mindketten szánalmas állapotban legyenek. Immár Lyzerg ruhái is eláztak, Yoh pedig úgy reszketett, hogy barátja attól tartott, lázas. Ezúttal egyikük sem törődött Anna majdani haragjával: csak lerogytak az előtérben a fal mellé, és úgy örültek, hogy lélegzethez jutnak, és tető van a fejük fölött, hogy a legkevésbé sem érdekelte őket, hogy összevizezik a tatamit. Lyzerg egy idő után összeszedte magát, és elbotorkált törölközőkért, hogy úgy-ahogy megszárogassák magukat.
Valamivel később, amikor már összeszedték annyira magukat, hogy bemenjenek a nappaliba, és néhány pokrócot is beszereztek, Lyzerg óvatosan megjegyezte:
- Aggódom. Hol lehetnek a többiek?
Yoh a fal mellett ült, sérült lábát kinyújtva, és a vállát vonogatta. Fél kettőre járt az idő.
- Majd hazaérnek... Anna csak holnap jön vissza, szerintem Ryu meg Horo is...
- Faust biztosan tud segíteni... - jegyezte meg a másik.
- Remélem...
Lyzerg megint hallgatott egy darabig, aztán megkérdezte:
- Szerinted... most is hallja, amit beszélünk?
- Kicsoda? - rezzent ki Yoh félálmából. Szemlátomást nehezen jutott el az agyáig a témaváltás. - Faust?
- Nem... Hao.
- Uh... - a barna hajú srác megpróbált pozíciót váltani, de a dolog fájdalmas mivolta okán rövid úton feladta. - Nemt'om, lehet. De figyelj, Lyzerg...
A szólított oldalt fordította a fejét.
- Nani?
Yoh halk sóhajjal kifújta a levegőt. Az arcán valami különös elszántság tükröződött, mint aki elhatározott valamit, végleg.
- Nem akarom ezt még egyszer végigjátszani, se veled, se mással. Ha Hao csak azért jött, hogy velem szórakozzon, azt nem fogom hagyni neki.
- Ezt meg hogy érted...? - pislogott Lyzerg.
- Nem gondoltam végig eléggé a dolgokat - mondta Yoh halkan. - Most már tudom, hogy nem ér nekem ennyit az egész. Nem akarom, hogy miattam bajotok legyen. Ha megint megszállna, és bármelyikőtök veszélybe kerülne... fogjatok össze, és győzzetek le.
Lyzerg azon kapta magát, hogy elfelejtett levegőt venni. Elsőre kapásból beleegyezett volna, most mégis habozott. És nem csak azért, mert Yoh-kunról volt szó.
- Talán... mégsem csak azért jött.
- Mi...? Hanem miért? - Yoh nem értette.
- Végtére is... - Lyzerg még saját maga számára is nehezen fogalmazta meg a dolgot. Attól, amit most érzett, nem gyűlölte kevésbé Haót, de... valahogy úgy gondolta, tartozik ezzel az igazsággal, elsősorban Yohnak, másodsorban magának is. Ha már egész életében igazságot akart magának az őt ért sérelmekért, akkor neki is meg kell adnia azt másoknak. - Ő hívott neked segítséget, nem? És... komolyan úgy tűnt, hogy aggódik érted.
- Aggódik? Hao? - Yoh elnevette magát. - Ugyan már. Különben is miatta kerültem bajba - mutatott rá. - Ez a minimum, nem?
- Normális esetben igen, de ha belegondolsz, Haótól nem ezt várja az ember.
Ebben volt valami.
- Hao és a bűntudat az három különböző dolog - tette hozzá az angol sámán. Yoh kuncogott.
- Igen: és háromféle ember létezik, aki tud számolni, meg aki nem...
Erre már Lyzerg is elnevette magát.
- Látom, már nem fáj annyira a lábad, Yoh-kun...
- Dehogynem - morgott Yoh. - Hol vannak már Fausték?
* * *
Hát, ez az idő is eljött. Hao nem igazán várta, de most már nem tudott mit csinálni. Kénytelen volt átgondolni a dolgokat, mindent, amiben addig hitt, vagy reménykedett. Annyi minden gyűlt már össze benne, hogy muszáj volt magyarázatot keresnie a dolgokra, és, ha mást egyelőre nem is, azt biztosan tudta, hogy a legtöbb válasz benne rejtőzik, csak elő kellene hozni őket. Végig kell gondolnia, mi történt, és mihez kezd ezután.
Merőben szokatlan volt az érzés, ami elfogta, amikor megpillantotta a fa alatt gubbasztó Yoht. Szinte magának sem merte bevallani, hogy valóban aggódott érte.
Elvégre szó sem volt róla, hogy Hao ne tudott volna aggódni, vagy éppen senki ne érdekelte volna saját magán kívül. Inkább csak arról volt szó, hogy elszokott tőle. Rengeteg évet töltött el úgy, hogy nem volt, akiért aggódhatott volna. Egy idő után elhitette magával, hogy nem is érdemes, mert úgyis mind elhagyják, ellene fordulnak, vagy félni kezdenek tőle. Talán túl sokszor történt meg minden újra és újra vele, ugyanabban az őrült körforgásban, minden egyes reinkarnációval ahhoz, hogy ő maga is beleőrüljön egy kicsit.
Ráadásul, ha ez az újkeletű aggodalom nem lett volna elég, még valami bűntudatszerűség is motoszkált benne, amiért magára hagyta a másikat. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy felelősséggel tartozik az öccséért, most mégis valami hasonló fogant meg a fejében. És nem csak azért, mert az öccse volt, bár, vallotta be magának, talán az is számított. Habár sosem voltak igazán testvérek. Nem, a fő ok az volt, hogy Hao jól tudta, hogy ő tehet arról, hogy Yohnak nem volt kivel harcolnia. Idejött ő, elfoglalta a szamuráj helyét, és aztán nem tette meg, ami egy segítő szellem kötelessége. És Hao, akármennyire is más értékrenddel rendelkezett, mint sokak, elsősorban mg mindig sámán volt, és ha végiggondolta volna, nem fosztja meg sámántársát egyetlen igazi sámáni fegyverétől. Ez még az ő mércéjével is tisztességtelen lépés volt.
Most azonban mér mindegy volt. Nem volt rá képes, hogy előkerítse Yohnak Amidamarut, így hát kénytelen lesz segíteni neki helyette. Már ha Yoh egyáltalán elfogadja a segítségét mindezek után.
A fájó űr, ami akkor keletkezett benne, amikor először egyesült öccsével, azóta sem tűnt el, sőt, időközben egyre nagyobbra és erősebbre nőtt az egykori sámánban. Hao még sosem érezte magát ennyire elveszettnek.
Lassanként elhatározás érlelődött benne. Ha addig él is - nem mintha ez számára időszerű lenne -, megnyeri magának Yoht! Igaz, már akkor sem értette, öccse miért nem fogadja el a nézeteit, amikor "megajándékozta" őket a Chou Senji Ryakketsu-vel, és mindazzal, ami benne foglaltatott... de Yoh már csak ilyen volt, nehezen meggyőzhető. Haónak először tetszett ez a tulajdonság, később azonban egyre inkább irritálni kezdte. Most már semmiben nem volt biztos.
Talán nem is nehezen meggyőzhető, csak ő fogott hozzá rosszul a dolgokhoz...?
Mindenesetre ártani nem árthat, ha még egy próbát tesz. Innen már úgysincs lejjebb.
Hirtelen elfogta a vágy, hogy a testvére egyetértsen vele; hogy ugyanazt gondolja és érezze, amit ő. Hao képtelen volt megmagyarázni ezt a különös, váratlan érzést, egyszerűen csak volt. Egyszerűen csak arra vágyott, hogy Yoh... elfogadja őt.
Épp csak azt is jól tudta, hogy a történtek fényében lehetetlent kíván.
* * *
Elsőként Ren ért haza; valószínűleg gyakorolt valahol. Bason mögötte lebegett, és mindketten viszonylag jókedvűnek látszottak, habár Ren enyhén sántított az egyik lábára: egy kövön lehorzsolta kissé a bokáját.
Yoh még mindig a falnak támaszkodott, nyakában a törölközővel, de legalább a ruháit - egy kis segítséggel - szárazra cserélte. Lyzerg mellette a földön feküdt, és szótlanul bámulták a plafont.
- Ti meg mit műveltetek? - bámult Ren, ahogy belépett, és észrevette, Yoh milyen állapotban van.
- Ezt én is kérdezhetném - vigyorgott Yoh erőtlenül, és odadobta barátjának a törölközőt. - Ruhában fürödtél?
- Gyakoroltam - rázta a fejét Ren. Yoh titokban örült neki, hogy nem kapta fel a vizet a cukkolásra; tényleg jó kedve lehetett. Talán az edzés tette. Annak viszont kevésbé örült, hogy a fejrázás nyomán a víz egy része az ő nyakukban kötött ki. A "zuhany" éreztén Lyzerg is felült, és összeborzongott.
- Pedig már majdnem elaludtam - törölt le néhány kósza vízcseppet.
- Anna ideges lesz, ha összevizezzük a tatamit... - célzott finoman Yoh, amikor látta, hogy Ren csak értetlenkedve pislog. A másik erre csak mordult egyet, és dörgölni kezdte a fejét.
- Hol vannak a többiek? - jött tompa hangja a frottír alól.
- Nem tudjuk - felelte Lyzerg.
- Faust meg Tamao elvileg vásárolnak... de előbb mentek el, mint én - gondolkozott Yoh hangosan. - Nem hiszem, hogy történt velük valami, de...
- Faust tud vigyázni magára - hajította félre Ren a törölközőt. - És Tamaóra is.
Yoh pislogott párat, aztán kirobbant belőle a kacagás. Ren szeme összeszűkült.
- Most meg mi a fene van?
Yoh csak a fejét rázta; megszólalni se tudott, úgy rázta a nevetés. Csak fulladozott, és Ren felé integetett, de a másik kettő egy szót sem értett az egészből.
- Valami hülyeséget mondtam? - érdeklődött a kínai sámán, most már kicsit irritált hangon. Yoh a fejét rázta. Még pár másodpercnek kellett eltelnie, hogy meg tudjon szólalni:
- Kami ga... hira... hiratai... - aztán folytatta, ahol abbahagyta.
Ren meghökkenten tapogatta a fejét. Lyzergnek csak most, hogy a másik felhívta rá a figyelmét, esett le, min is nevet barátja, és ő is kuncogni kezdett.
- Jé, tényleg...
Lassanként Ren is felfogta, mi olyan vicces. Az még nem lett volna önmagában baj, hogy eláztatta az eső, ha hagyja megszáradni, ugyanolyan maradt volna; ám a törölköző orvtámadása teljesen lelapította az egészet. Ő maga ugyan nem találta ezt olyan módfelett humorosnak, de el tudta képzelni, milyen látvány lehet megszokott tongarija nélkül. Megvonta a vállát, és letelepedett melléjük, igyekezve valami kevésbé nevetséges pózba rendezni széthullott lila tincseit. Nem igazán aratott sikert a próbálkozás, úgyhogy egy idő után feladta, de a másik kettő addigra (látva barátjuk arckifejezését) szerencsére abbahagyta a nevetést.
- Egyébként komolyan, mi történt veled? - kérdezte a kínai sámán néhány perccel később, amikor befejezte a szárítkozást. Yoh erre csak összenézett Lyzerggel, aztán megcsóválta a fejét.
- Addig jó, amíg nem tudod, Ren, hidd el nekem.
Ren mondani akart valamit, aztán inkább becsukta a száját.
- Fordított esetben addig nyaggatnál, amíg el nem árulom - szólt végül.
- Igen, de ez más - felelte Yoh tömören. - Ha elmondom, mindkettőnk élete veszélybe kerül.
Ren erre csak a száját húzta.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de ez engem élénken emlékeztet egy bizonyos esetre, amiben Asakura Yoh és Tao En szerepelt...
- Ez annál sokkal rosszabb. Hússzor rosszabb. Nem is... húszezerszer - tűnődött Yoh az ujjain számolva Hao erejét. A szellemeknek ugyanúgy van furyokujuk. Sajnos, vagy szerencsére, tessék eldönteni...
- Kicsoda...? - hüledezett Ren.
- Épp ez az, amit nem mondhatok meg.
- Honnan tudná meg?
- Megtudná - szólt közbe Lyzerg sötéten.
- Te tudod? - nézett rá Ren döbbenten.
- Igen - fordította el a fejét az angol sámán -, és bár ne tudnám...
Ren erre már nem tudott mit mondani. Íme, itt volt a válasz, amit Anna keresett. Ren maga is szeretett volna segíteni, hiszen barátok voltak. De most már nem tudta, mit tegyen. Yoh mindig is az volt, aki játszi könnyedséggel húzta ki másokból, mi bántja őket, belőle azonban csak az húzhatta ki, akinek ő is megengedte. Úgy tűnt, Ren ezúttal nem ebbe a kategóriába tartozik.
Szerencsére, még mielőtt tovább vitatkozhattak volna, megérkezett Tamao és Faust.
Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Roni-Chan