~Nagareboshi~Az utolsó kívánság 8.fejezet

z első, ami a tudatáig jutott, a békesség volt. A tudat, hogy egyszerűen semmi nem számít. Nem voltak gondolatai, de nem is hiányoztak. Nem volt semmije, de nem is akart semmit. És ez a semmit nem akarás, hogy semmi feleslegesre nem vágyott, ez maga volt a tökéletes, utánozhatatlan béke.

Sajnos, csak egy pillanatig tartott, azután kinyitotta a szemét. Még mindig nem gondolkozott, de néhány dolgot már érzékelt maga körül: a vizet, a levegőt, a földet, a tüzet, s önmagát. Nem volt szüksége rájuk, még önmagára se volt szüksége. Egyszerűen csak... volt.

Felemelte a kezeit, és megnézte őket. Ahogy ökölbe szorította markát, egy pillanatig furcsán üresnek érezte, mintha valami hiányozna belőle, aztán ez az érzés is elmúlt, szabadon engedte, ahogy az összes többit.

Sosem hitte, hogy a szabadság mindent így betölthet benne. Semmi másra nem vágyott, mint, hogy örökké itt maradhasson a semmiben, senkivel és semmivel nem törődve.

Mégis, valami hiányzott. Nem tudott rájönni, micsoda, de valami mégis... A gondolat először csak halványan jelent meg, aztán, hogy nem bírta elfojtani, erősödött. Valami hiányzott. Nem a kezéből, ahhoz nem volt eléggé megfogható dolog, inkább... a lelkéből.

Azután meghallotta azokat a szavakat.

Rei ni ya zareba tamashii ni motomuru koto nakare.
Tamashii ni ya zareba kokoro ni motomuru koto nakare.

* * *

A hold utolsó sugara lebukott a látóhatáron, de előtte még utoljára végigcirógatta a három mozdulatlanná dermedt alakot. Hao arca olyan volt, mintha az örökkévalóság fagyott volna rá, valami kiolvashatatlan, kimondhatatlan, borzalmas valóság tükröződött szemeiben; Anna gyöngysora meglebbent a felkelő szélben; csak Yoh állt rezzenetlenül, és mosolygott, mint máskor. Mint korábban, mielőtt a bátyja megjelent, hogy tönkretegye az életét. De már nem volt benne biztos, hogy bánja.

- Szia, Anna - mondta végül egyszerűen. Anna megrezzent, tekintetét vőlegényére emelte, de az csak mosolygott.

- Szia - lehelte végül a lány is. Olybá tűnt most már sosem fognak megmozdulni. Haóról egyikük sem vett igazán tudomást, Anna, mert nem tudta, mit mondhatna, Yoh, mert könnyebb volt csak hagyni, hogy a gondolatok elsodródjanak egymás mellett, céltalanul, egészen addig, amíg össze nem gyűjti bátorságának utolsó morzsáit is, hogy kimondhassa, amit ki kell mondania.

De nem itt, nem most. Ahhoz oda kell vinnie Haót, ahol...

Oda.

Végül ismét ő törte meg a csendet: felemelte a kezét, és előrenyújtotta a Harusame üres, hasznavehetetlen tokját.

- Vigyázz erre nekem, amíg visszajövök. Nincs rá szükségem.

Anna megszédült, és Hao is megrezzent egy pillanatra.

"Yoh már döntött volna? Így, egyik percről a másikra? Vagy nem vettem észre, amit észre kellett volna vennem? És mi lesz... mi lesz Amidamaruval?"

Kimondhatatlan, megválaszolhatatlan kérdések. Anna egyszerűen csak elvette a kardhüvelyt.

- Yoh... - szólt tétován, de Yoh már elindult, elment mellette, és nem nézett hátra. Hao azonnal megindult utána, és az első gondolat, ami az itakónak eszébe jutott, az volt: olyan, mintha a mesterét követné.

- Ne aggódj, Anna. Tudom, mit csinálok.

A lány nagyon szívesen ellenkezett volna, de visszafogta magát - és ahogy a különös páros eltűnt a következő utcasarkon, rá is döbbent azonnal, hogy feleslegesen tette volna. Megbízott Yohban, amennyire csak bízni lehet egy emberben. És az nem kis szó.

A karcsú lány megfordult, és elindult visszafelé az úton.

Hajnalodott.

* * *

- Minek hoztál ide? - kérdezte Hao, alaposan megbámulva a kettérepedt sírkövet. - Szerinted ettől majd visszakapod a drága Amidamarut? - Még mielőtt Yoh válaszolt volna, elfordult, és beleharapott az ajkába.

"Egyszerűen nem bírod ki, hogy ne mondj valami gorombát, igaz?" - szidta saját magát.

- Nem. - Yoh higgadt maradt, és nem törődött a gúnyolódással. Most először pontosan tudni vélte, mit miért mond a másik, és már valóban nem haragudott érte. Csak azt nem tudta, hogyan mondja ki azokat a szavakat. - Nem a sírkő miatt hoztalak ide, hanem mert ez volt az első hely Tokióban, ahol szellemekkel találkoztam.

- És? - Hao em értette.

Yoh odasétált a meghasadt szikla mellé, és lebámult a városra. A hold már eltűnt, de a nap sem jött még fel. Ebben a fél órában szinte teljesen sötét volt, eltekintve a csillagoktól.

- Mindennek, aminek van rossz oldala, van jó is - állította a fiatalabbik sámán. - Ez is Tokió... és mégis, milyen szépek a csillagok...! - Felfelé nézett, bátyja önkéntelenül is követte a pillantását.

- Izumóban ez sokkal szebb. - Valamit muszáj volt mondani, és a kötözködés már annyira benne volt, hogy, még ha akart volna se tudott volna megszabadulni tőle egyik napról a másikra. Yoh azonban még mindig nyugodt maradt.

- Ezek ugyanazok a csillagok, amiket Izumóban látsz, Hao. Ne légy már olyan pesszimista. Különben is, mikor voltál te Izumóban?

Hao azon kezdett tűnődni, mikor vágták fel így az öccse nyelvét. Mert ugyebár az lehetetlen, hogy tőle tanulta ezt a cinizmust.

- Amikor születtem.

- Jó, azon kívül.

- Az nem elég?

Yoh sóhajtott, és megforgatta a szemeit.

- Lehetetlen alak vagy... - szólt, de ez korántsem hangzott már olyan gorombán vagy hűvösen, mint a korábbiak. Ezt láthatólag Hao is észrevette, mert arckifejezése cinikusból töprengőre váltott. Yoh ezt nem vette észre, mert tekintete még mindig felfelé irányult, de a másik már őt figyelte. - Olyan vagy, mint valami csiga.

- Csiga? - hökkent meg Hao.

Yoh végre levette a szemét az égről; helyette a fűbe heveredett a fa tövébe, és megpaskolta maga mellett a füvet.

Hao végképp elképedt. A helyzet egyre inkább szürreálisnak tetszett: Yoh, aki két napja még semmi mást nem kívánt, mint hogy ő eltűnjön örökre, most kifejezetten barátságosan viselkedett.

Habozott egy kicsit, de végül letelepedett öccse mellé, és ráhunyorgott.

- Szóval, miért pont csiga, otouto? - érdeklődött. - Ilyen lassan reagálok a dolgokra?

Yoh felkuncogott, de aztán csak megrázta a fejét.

- Nem; azért, mert nem hagyod, hogy bárki eltérítsen, vagy befolyásoljon - magyarázta komolyan. - Ha valami olyannal találkozol, ami nem felel meg neked, kikerülöd, vagy visszahúzódsz a csigaházadba. Persze csak akkor - tette hozzá kis tűnődés után -, ha nem tudod elpusztítani.

Ez fájt. Hao maga elé bámult, és nem felelt semmit; arca szoborszerűvé merevedett. Yoh azonban szemlátomást nem várt választ; nekitámasztotta tarkóját a fatörzsnek, és lehunyta a szemét.

Hao kis habozás után úgy döntött, követi a példáját.

Ott feküdtek egymás mellett háton a fűben, lehunyt szemmel, egy temető közepén... és nagyon, nagyon úgy néztek ki, mint két testvér.

Az egyik csillag pislantott egyet, majd teljesen kihunyt a fénye. Kisvártatva követte egy másik. Hajnalodott.

* * *

Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el, és ő nem csinált semmit - egyszerűen csak volt. Egy darabig jó volt így, de azután az a furcsa hiányérzet megerősödött benne, és tudat alatt elkezdett kiutat keresni.

Csakhogy kiút nem volt. Egyáltalán semmi nem volt, néha mág abban sem volt biztos, hogy ő maga van. Csakhogy lennie kellett, hiszen gondolatai voltak;mégsem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy miközben ő ő maga, közben valaki más is, sok mindenki egyszerre, rengeteg mindenki, és a rengeteg mindenki ő maga egyszerre, odabenn, és ő maga mindenki idekinn. Zavaros egy gondolatmenet volt, maga se értette igazán. Neki nem tanítottak annak idején ilyesmit, hogy hogyan kell gondolnia önmagára és mindenki másra. Háromféle embert ismert: az olyasféléket, akik a munkát adják, az olyanokat, akik maga a munka, és olyanokat, mint ő: aki a munkát elvégzi.

És persze ott volt még Mosuke.

Mosuke...

Hirtelen, minden eddiginél élesebben hasított bele a tudat, az énjének tudata, saját egzisztenciájának ismerete. Most má pontosan tudta, kicsoda ő, és azt is tudta, mi az, ami hiányzott; pontosabban kicsoda. Nem a barátja, nem. Valaki, aki Mosukénál is többet jelentett, persze másképp.

Vissza kellett jutnia hozzá.

Épp csak azt nem tudta még, hogy hogyan.

* * *

Valamivel később, amikor Hao már azt hitte, a másik elaludt, Yoh mégiscsak megszólalt.

- Lassan összeáll a kép... erről az egészről.

- Mire gondolsz? - pislogott Hao. Yoh kinyitotta a szemét, és féloldalasan elmosolyodott. Olybá tűnt, végképp elhatározta magát, mert a mosoly mögött valami végtelen elszántság sugárzott.

- Rád, természetesen. - Elgondolkodva figyelte bátyja meghökkent arckifejezését, aztán folytatta. - A csiga-hasonlat talán mégsem tökéletes... mert a csigáknak van házuk, neked meg rág nincs otthonod, ugye, Hao?

Hao szeme tágra nyílt.

- Mire célzol ezzel, Yoh? - A hangja egészen riadt volt.

Yoh már nem őt nézte; talán könnyebb volt úgy beszélnie, hogy közben a csillagokra koncentrál.

- Láttam a gondolataidat, az álmaidat... mindent megmutattál a Chou Senji Ryakketsuvel. Csak mostanáig nem raktam össze... hogy mit is értesz te ez alatt az egész alatt.

- Mit nem lehet ezen érteni? - nyalta meg a másik kiszáradt ajkait. - Ezek szerint végre egyetértesz velem?

- Elismerem - kezdte Yoh csendesen -, van némi igazság abban, amit az emberekről állítottál. Hogy nem tisztelik a természetet, és, hogy mindent elpusztítanak, amit mi, sámánok felépítünk, még ha nem is akarattal, és ez rossz. De... - itt végre levette a szemét az égről, és tekintetét Haóéba fúrta -... te nem ezért gyűlölöd őket, igaz? - Nem hagyta, hogy Hao közbevágon, folytatta. - Te segítettél nekik, és csak félelmet és gyűlöletet kaptál mindenhol, igaz? Így aztán mostanra te is csak gyűlölni és átkozni vagy képes. És mivel soha senki nem bocsátott meg neked, te sem tudsz megbocsátani semmit. Gondold meg, Hao - itt Yoh megint másfelé nézett, nem törődve bátyja fagyott arckifejezésével -, milyen lenne úgy újjászületni egyszer, hogy mindent elölről kezdesz? Talán megérné.

Hao most már egész testében reszketett. Mindazt, amit az imént Yoh mondott, magának soha de soha nem vallotta volna be - és mégsem, mégsem volt képes rá, hogy tagadja. Az igazság olyan iszonyú súllyal zuhant rá, hogy úgy érezte, képtelen elviselni. Ha még ember lett volna, felpattan, és elrohan, de köddé válni nem akart, maga sem tudta, miért. A saját halálát nem fordíthatta vissza, legalábbis nem úgy, ahogyan most szerette volna, mégsem akart most szellemi mivoltjára emlékezni. Már maga sem tudta, mit akar... csak, hogy ne fájjon.

Yoh habozott, de csak egyetlen pillanatig. Ahogy ránézett Hao arcára, amelyen a legkülönfélébb érzelem-egyvelegek suhantak át, maradék fenntartása is megszűnt. Vett egy nagy levegőt, és kimondta.

- Én megbocsátok. Mindent.

Valami meleg és csípős csordult le Hao arcán. Csodálkozva odanyúlt... és amikor elvette a kezét, ujja hegyén egy könnycsepp remegett. Azt pedig sok másik követte, egymás után csordultak-folytak le a sámán arcán, és semmit sem tudott tenni, hogy megállítsa őket. Így aztán nem is tett semmilyen mozdulatot, csak ült egy helyben, és hagyta folyni őket. És lassanként elárasztotta valamiféle határtalan megkönnyebbülés, mintha a könnyekkel valami más is távozott volna. Valami, amit már évszázadokkal ezelőtt el kellett volna engednie.

Váratlanul egy kéz szorította meg az övét; felpillantva könnyei függönyén át öccsének halványan mosolygó arcát látta.

- Otouto... - lehelte, de Yoh csak mosolygott, és a fejét rázta.

Aztán valami olyasmit mondott, amitől néhány héttel azelőtt Haót még éktelen düh fogta volna el - most azonban egyszerűen csak hálás volt érte.

- Nantoka naru... - Majd, amikor meglátta a bátyja arcán felderengő halovány mosolyt, hozzátette: -... aniki.

Figyelem!Ez a fanfiction nem saját!By:Roni-chan