Nézd a csillagokat 2.fejezet

2. rész

Nézd a csillagokat!

Yoh csöngetésre riadt fel. Az órára nézett, majd értetlen pillantást váltottak Amidamaruval. Ahhoz még túl korán volt, hogy Anna vagy a vendégek megérkeztek volna. Yoh nem tudott másra gondolni, mint hogy a titokzatos idegen kívánja ebben a percben lebonyolítani találkozását. Yoh épp felkelt, hogy ajtót nyisson, mikor Amidamaru megszólalt:

- Ne nyisd ki, Yoh! – a szamuráj az ajtóra szegezte tekintetét. – Érzem, hogy rossz dolog fog történni, Yoh, ne nyisd ki!

Yoh azonban már elindult a szerény csengetés irányába. A csengő úgy szólt, mintha megszólaltatója nem is tudná, miért van itt, vagy el akarna menni. Ezt Yoh is furcsállta. De azért kinyitotta az ajtót, és még akkor is hátrafelé beszélt Amidamarunak, mikor az idegen ott állt előtte. Ám amikor Yoh ránézett, egyből tudta: nem is olyan idegen… A hosszú, barna haj, a vajszínű köpeny, a csillagszalagos nadrág. Ez a száj legutóbb kárörvendően nevetett, mikor ő, Yoh megpróbálta legyőzni; ez a kéz elszívta az ő lelkét; ennek a két szemnek a fényét látta legutóbb üvegesen kihunyni a halállal… Nem túl rég látott testvére, Zik állt az ajtóban. Yoh döbbenten felnyögött.

- Te… Menj innen, Zik! Vagy végzek ve…

A mondatot nem tudta befejezni, ekkor ugyanis olyat látott, amit elképzelni sem tudott volna soha: egy könnycseppet bátyja szemében…

***

- És nehogy bárki is meglásson, mert abból hatalmas botrány lesz! – suttogta Yoh az ágy alá bújtatott Zikhez.

- Ez annyira ciki… - morogta Zik paprikapiros képpel. – Én az ágy alatt…

- Próbáld meg kibírni, most mennem kell! És ne feledd, csak este bújhatsz ki! – hadarta Yoh elmenőben, mert a csengő türelmetlen csöngése azt kiabálta, hogy gyülekeznek a vendégek.

- Megyek már! – kiáltotta Yoh, és lefutott a lépcsőn. Az ajtóban Trey, Pilica, Rió, Kori, Tokagero és Morty állt. Yoh betessékelte őket, és Trey azonnal rávetette magát a chipsekre. Pilica sóhajtott egyet bátyja viselkedése miatt, majd megadóan levetette magát egy fotelba. Rió is leült, és elkezdtek mesélni.

- Na és mi történt veletek mióta nem találkoztunk? – tette fel Yoh a kérdést, amiről a nap szólt.

- Én csak jártam az országutakat, és beugrottam Treyhez. Nem nagyon ment neki a motorszerelés, hát megbütyköltem a járgányát – mondta Rió kissé unottan. – Tokagero folyton szórakozott velem, már szétment a séróm a sok vízitündérkedésétől – ezt a mondatot már jól látható ingerültséggel mondta. Rióra nem volt jellemző a mérgeskedés, de ha valaki az egyéni frizuráját tönkretette, azon nagyon be tudott dühödni. És ez nem is volt olyan ritka…

- Na igen, Kori és Pilica sem éppen jó útitárs – sóhajtott Trey, magára vonva ezzel a két említett sértődött pillantásait. – Folyton nyavalyogtak, mikor bedöglött a motor. Rió semmi perc alatt megcsinálta, én is rájöttem volna.

- Persze, két hét múlva – gúnyolta Pilica. – De mi nem értünk rá, a minikéket kellett új ingatlanba költöztetnünk. Teljesen tönkremennek a mezők! – sopánkodott.

Yoh jót mulatott ezen, mert tudta, hogy a minikék Trey és Pilica szívügyei. A messzi északon, ahonnan jöttek, a minikék virágok alatt élnek, néhol már öten-hatan is, olyan kevés a mező, ahova költözhetnének. Kori, eredeti nevén Kororo is egy minike volt, nem csoda, hogy így védte ezeket a szeretnivaló kis lényeket. Ám jókedve kissé beárnyékolódott, mikor a szobája felől gyanús hangok hallatszottak, de ezt a többiek nem vették észre.

Ezalatt Yoh szobájában még az előbbinél is pirosabb képpel hasalt Zik az ágy alatt.

- Ilyen nincs – morogta dühösen. – Ilyen nincs, hogy miközben Sámánkirály lehetnék, itt hasalok az ágy alatt!

Egy ideig még a szégyenén dühöngött, aztán előmászott az ágy alól. Ahogy kibújt, egy pár régi fénykép is kicsúszott az ágy alól. Zik kíváncsian emelte fel őket.

Az egyiken Anna és Yoh állt, körülbelül négy évesen. Anna sokat változott, a képen még ijedt kislánynak látszott. Yoh szélesen vigyorogva átvetette a vállán a karját, és pózolt a kamerának. Zik elmosolyodott ezen a képen. Aztán egy másikat vett a kezébe.

Ezen is Yoh volt, egy évvel később. Ekkor már a fülén volt a nagy, narancssárga fülhallgató, ami azóta is megvan neki. Egy falevélre koncentrált erősen, mellette pedig ott állt a nagyapja, Yohmei mester. Yohnak még nem volt két szabadon lógó tincse az arca előtt, a fülhallgató hátraszorította minden haját. Yohmei szigorúan nézett rá. Yoh-t már ekkor Sámánkirálynak edzette. Yoh homlokán ráncok voltak az erőlködéstől, de a levélen nem változott semmi. Zik el tudta képzelni, mi jött ezután: Yohmei hátsón billentette Yoh-t, mire ő beleesett a folyóba. Zik halkan kuncogott.

Lassan lement a nap. Az ég alja vérvörös volt, és a nappaliból vidám zsivaj hallatszott. A vendégek már valószínűleg mind megérkeztek. Zik egy széket húzott az ablak elé, leült rá, és elgondolkozott azon, ami azóta a nagy nap óta történt vele.

Egy teljes hónapig úton volt a Nyugati-sivatagból Tokióba. Nem tudta, miért indult el, nem gondolta, hová megy, csak követte a megérzéseit, és ment. Opacsoval csúnyán elbánt a harc közben, ezért még a kisgyerek segítségére sem számíthatott a hosszú út során. Csak gyalogolt, és csak akkor döbbent rá, hova érkezett, mikor meglátta Yoh házát. Nem akart ajtóstól rohanni a házba, és egyáltalán azt se tudta, miért van ott, ahol van. Pár nap után rájött, hogy fel akar hagyni az örökös gonoszkodással, és szeretné bepótolni azt az elveszett 13 évet, amit testvérétől külön, mindenkitől elszigetelve és gyűlölködve élt. Aztán délután egy hosszú órát beszélgettek Yoh-val, mire meggyőzte, hogy már nem gonosz. Nem tudta, hogy tizenhárom év után miért pont akkor született meg ez a döntése, de úgy érezte, helyes, amit tesz. Tele volt gyűlölettel, haraggal, és dühvel, de amikor Yoh megölte, megváltozott minden. Ez volt a másik nagy kérdése, amit csak ő maga tudott volna megválaszolni: mi hozta őt vissza? Bármennyire is gondolkodott ezen, nem tudott rájönni. Úgy érezte, akkor megváltozott az élete, de nem tudta, mitől. Azt még az ablak előtt ülve sem gondolta, hogy élete megint homlokegyenest megváltozik.

A nap már lement, az éjszaka fényes csillagokkal pöttyözte tele az eget. De mind között legerősebben világított a Végzet Csillaga, ami minden sámánnal tudatta: elérkezett az idő az újabb Sámánbajnokságra. A hold sem világított olyan fényesen, mint az a csillag, minden sámán várva-várt csillaga. Zik ezt a csillagot nézte, barna szemében az égitest fehér fényének tükörképe látszódott.

Nem messze onnan, a parkban, ahol Zik két napig búvóhelyre talált, egy lány aludt a zöld füvön. Barna haja szétterült a harmatos füvön, táskája mellette hevert. Minden csöndes volt. A lány békésen aludt, csak néha-néha fordult a másik oldalára. Hirtelen felült.

- Már érzem. Te is, Santana? – kérdezte a felbukkanó szellemtől. A lány egy sámán volt.

- Igen, Liza mester, én is érzem – felelte a szellem lágyan búgó, női hangon. A lány kuncogott.

- Ezerszer megmondtam neked, hogy ne hívj Lizának. Lizi vagyok neked, nekem, mindenkinek. Miért hívnál te így? – kacagott a lány. Szép csengően nevetett, teljes szívből.

- Bocsáss meg Liza… vagyis Lizi mester – mondta szégyenkezve a szellem. Szőke haja lengett a hűvös éjszakai szellőben, szép fejét most lehajtotta. A szellem egy huszonéves fiatal lány volt, kék szemmel, gyönyörű, finom vonású arccal. Santana volt a neve. Kék kabátkát viselt, hozzá farmernadrágot és lila köpenyt. A gazdáját mindig híven szolgálta, és kora miatt akár értelmes tanácsokkal is tudott szolgálni.

A gazdája, Lizi, egy tizenkét éves sámán volt, de már közeledett a tizenháromhoz. Vállig érő, selymes, barna haja és szikrázóan kék szeme volt. Egyszerű, szoros farmert viselt ő is, de az időjárásra való tekintettel egy meleg, kék pulcsit is fölvett. A szellemmel ellentétben ő egy kicsit „modernebbnek” nézett ki, a szellem farmerjának alja ugyanis trapézszerűen kibővült, és lila köpenyén is nagy, színes virágok virítottak. Santana a hippi stílusnak megfelelően öltözködött. Lizi viszont nem volt egy kirakatbaba, de azért a divatnak megfelelt. A nyakában egy fekete bőrszíjra fűzött, különös szív lógott. A szíven fehér pöttyök voltak, és aki ránézett, a csillagok jutottak eszébe. A szíjon három-három gyöngy is volt, egy sima fekete – egy fekete-fehér – egy sima fekete mintában. A csuklóján szintén fekete szíj volt, de ezen milliónyi apró, fekete, hegyes végű kristály függött.

Lizi megrázta a karkötőjét, mire a kövek egymásnak ütköztek. Halkan pattogott, ahogy a kövek találkoztak, de a hang megnyugtató volt. Lizi elgondolkodva meredt maga elé.

- De mit jelent ez? Azt tudom, hogy valami történni fog, de azt nem, hogy mi. – a homlokán ráncok jelentek meg az erős gondolkodástól. – Nem tudom Santana, inkább feküdjünk vissza.

- Rendben, Lizi mester – a szellem visszafeküdt a fűre. A lány is így tett, de nem tudta lehunyni a szemét. Érezte a nagy erők mozgásba lendülését, de nem tudta, mi következik ebből. Ez nyugtalanította. Az anyja egy olyan sámán volt, aki látta a jövőt, apja viszont egy itako volt. Ez azt jelentette, hogy meg tudott idézni olyan szellemeket is, akik már eltávoztak. Lizi mindkettejüktől örökölt egy pici tehetséget, de mivel nem fejlesztette őket tovább, azok nem tökéletesedtek, nem csiszolódtak. Ezért a teljesítménye ingadozott: hol nagyon pontosan látta a jövőt, hol – mint most is – csak azt érezte, hogy valami történni fog. Az itako erejével nem is tudott mit kezdeni, nem tudta, mi lesz, ha kipróbálja, ezért inkább hagyta a csudába. Nem is akart azokra gondolni, akik ezt ráhagyták. Nem szerette a családját. Egyke gyerek volt, ezért a szülei mindenáron Sámánkirályt akartak belőle nevelni. Hosszú hetekig tartott a kiképzés, szinte nem is pihent, egész kiskora óta. Amikor először megjelent a Végzet Csillaga, tudta, hogy szülei most még keményebben edzik majd, ezért elszökött otthonról. Egy hátizsákba bepakolta minden ingóságát, ruháit, megtakarított zsebpénzét, laptopját, telefonját és mindenét, és az éj leple alatt útnak indult. A földön aludt legtöbbször, mert a szállodákat és albérleteket nem volt pénze kifizetni, és mindig csak úton volt. Egyetlen, ami fájt neki a szökésben, hogy így nem valószínű, hogy újra látja sámán barátnőjét. Egyetlen barátnője volt csak, ő is sámán, és a szülei választották ki. Ha valaki mással próbált barátkozni, szülei tettek róla, hogy megutálják. Ezért gyűlölte őket Lizi, és nem is tartotta fenn velük a kapcsolatot.

Lizi hanyatt feküdt, kezével megtámasztotta a fejét, lábát átvetette a másik térdén, és nézte a felbukkanó holdat. Fejére tette discmanjének fülhallgatóját, majd a lassú, lágy zenét hallgatva álomba merült.

Zik az ajtó csattanására ébredt föl. Yoh állt az ajtóban. A ház csendes volt, a vendégek már elmentek. Yoh fáradt képpel zuhant le az ágyra.

- Te jó ég, ezt a társaságot kordában tartani – sóhajtotta. Majd észrevette, hogy testvére az ablakban ül. – Látom, kimásztál az ágy alól. – még egyet sóhajtott. – Mindegy, végül is nem fontos.

- Igen, nem fontos – felelte Zik elmerengve. – Na most hogyan tovább?

- Először is beszélgetünk kicsit.

Zik ettől tartott. Hogy Yoh kifaggatja, miért jött ide, miért akar hirtelen „jó testvér” lenni. De Yoh-t nem ez érdekelte. Egészen éjfélig beszélgettek az életükről, hogy mi történt a hosszú tizenhárom év alatt. Aztán kilopakodtak a mosdóba. Fogat mostak, majd visszamentek a szobába. Zik kapott egy pizsamát, átöltöztek, majd ágyba bújtak. Szerencsére az ágy jó nagy volt, kényelmesen elfértek.

- Jó éjszakát, Yoh – motyogta Zik álmosan.

- Jó éjt neked is – felelte Yoh, majd hamar elaludtak.