Soha sem késő 7.fejezet

Már késő este volt mikor megékeztek. A ház ajtaja előtt landoltak, de Yoh hirtelen azt se tudta hol van, azonban egy hang rögtön ráébresztette erre.
- Megérkeztünk, most már elengedhetsz - suttogta csendesen Zeke.
- Hm? Ó... persze, persze – motyogta, és gyorsan kibontakozott az ölelésből.
- Hát... izé ... kössz a fuvart - mondta bizonytalanul Yoh.
Zeke kimérten biccentett és már indult volna, de Yoh hangja megállította.
- Mit szólnál, ha megismételnénk? - kérdezte reménykedve Zeketől.
Zeke egy ideig nem válaszolt; felnézett a holdra és Yoh is követte a példáját. Meglepődött, észre se vette, hogy telihold van.
- Rendben - hallotta Zeke bizonytalan hangját. - De én jövök érted, és egyedül jöjj. A szellemedet ne hozd magaddal.
- Oké - sóhajtott Yoh megkönnyebbülten. - Ez menni fog.
- Addig is, viszlát - búcsúzott Zeke.
- Jóéjt! - mondta Yoh, de nagy meglepetésére Zeke elmosolyodott.
- Nekem már jó éjszakám volt – suttogta. - A kérdés, az hogy neked is? - nem várta meg amíg Yoh válaszol, mert eltűnt.
- Igen, nekem is... - suttogta Yoh és felnézett a holdra, amit most sokkal szebbnek látott, mint máskor.

Bement a házba és döbbenten vette észre, hogy Anna az asztalra hajtott fejjel pihen. Hirtelen szörnyű bűntudata támadt, amiért úgy rákiabált a lányra.
Odament hozzá és finoman megrázta a vállát.
- Anna, ébredj - szólongatta csendesen.
Annának úgy pattantak fel a szemei, mintha rugóból lennének. Yohnak meglepődni se volt ideje, mert már fel is pattant és ráborult.
- Yoh! Azt hittem nem is jössz vissza - zokogta Yoh vállán.
Na most már volt ideje megdöbbenni.
- Agg-aggódtál értem? - kérdezte hitetlenkedve Yoh.
- Hát persze! Mégis mire gondoljak azok után? - mondta rekedten, de már nem sírt.
- Azok után? - visszhangozta Yoh.
Nem értette Anna mire gondol.
- Mikor a Csillagszentélyben megkaparintotta a lelkedet, én csak később értem oda. Nem tudtam neked segíteni - már fuldoklott az elfojtott sírástól. - Azt hittem megh... meghaltál és én nem voltam ott, hogy segítsek - most már nem tudta visszatartani a könnyeit, amik megjelentek az arcán.
Yoh nem tudta mit mondjon. Természetesen nem okolta Annát az eseményekért, de hogy magyarázza el neki?
- Figyelj Anna, én nem hibáztatlak. Akkor se tehettél volna semmit, ha előbb oda érsz - mondta őszintén Yoh.
- De... de borzasztó volt! Egy szörnyű ideig azt hittem elveszítelek… - suttogta - Azt nem tudnám elviselni.
- Anna, nem fogsz elveszíteni! - bizonygatta, de mikor látta hogy semmi változás, megrázta Annát - Szedd már össze magad! Nem akarlak ilyen állapotba látni.
- Má... már semmi bajom. Örülök hogy itt vagy - mosolygott.
- Én meg örülök hogy jobban vagy - mosolygott vissza Yoh.
- Tényleg, hogyhogy ilyen későn jöttél vissza? Mi történt? Harcoltatok? - kérdezősködött Anna.
- Nem, nem harcoltunk – kuncogott. - Akár hiszed, akár nem, csak beszélgettünk - Annának leesett az álla. - És Zeke tök rendes volt - tette hozzá Yoh, mire Anna álla már a padlót súrolta.
- Ez nem vicc Yoh! Mi történt? - türelmetlenkedett Anna.
- Már elmondtam, tényleg ez történt! - bizonygatta Yoh, persze a végén történteket nem tette hozzá... az még neki is sok volt.
- Még csak nem is veszekedtetek? - hitetlenkedett.
- Hát ... csak majdnem. - mondta kelletlenül Yoh.
- És min?
- Azon, hogy kinek mi a célja. Vagyis inkább azon, hogy miért nem egymás oldalán küzdünk - Anna aggódó pillantását látva hozzá tette. - De csak majdnem.
Ekkor feltűnt neki, hogy Anna az ölében ül és a vállára hajtott fejjel beszélgetnek. Ettől kicsit zavarba jött.
- Felálljak? - kérdezte Anna.
- Maradj csak, nem kell. Kicsit fáradt vagyok, hosszú éjszakám volt - magyarázta Yoh.
- Akkor szerintem menjünk aludni - javasolta és felállt.
Yoh kicsit sajnálta, hogy elment. De hulla fáradt volt, és ahogy belegondolt a holnapi edzésbe... hát inkább nem is gondolt rá.
- Holnap te csak délután kezdesz el edzeni - mondta és elindult lefeküdni.
- Tényleg? Köszi, rám fér egy kis alvás… - és ő is elindult.
- Jóéjt! - köszöntek pont egyszerre és zavart mosollyal az arcukon nyugovóra tértek.

Másnap Yoh későn ébredt, de legalább kialudta magát. Lement reggelizni, de csalódnia kellett. Ugyanis párolt zöldség volt az asztalon kikészítve és hogy el ne tévessze egy kis táblácskán ez állt:
- Ez a tied Yoh. Jó étvágyat! Anna... - olvasta fel magának és reményvesztve nekilátott az evésnek.
Miután magába tömte a reggelit, elindult megkeresni a többieket. Nem kellett sokáig keresgélnie, mert meghallotta Trey hangját.
- Ezt már nem bírom tovább! - hangzott a kiáltás.
Yoh befordult a második sarkon, és amit ott látott... rögtön megértette Trey reakcióját. Mindenki "ülőbika" pózban helyezkedett el.
- Jó reggelt mindenkinek! - köszönt Yoh.
Erre mindenki seggre esett ijedtében.
- Hjaj, Yoh! Szívrohamot kaptunk! - mondta szemrehányóan Trey.
- Esetleg bejelentkezhettél volna! - folytatta Len.
- És mégis hol? Látsz itt valahol recepciót? - érdeklődött Ryu.
- Bocsi srácok, de legalább pihentek egy kicsit - próbálta kiköszörülni a csorbát Yoh.
- Előről - Anna csak ennyit mondott.
- ??? - mindenki megzavarodott.
- Nem mondtam, hogy leülhettek! Kezdjük előröl! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- MI?! - hőrdültek fel.
- Ahányszor kérdezitek meg, annyiszor duplázódik az adag - mondta az edző.
- Yoh! - fordultak felé, de Yoh már hátrált visszafelé.
- Hehe... ti vagytok a legjobb haverok... - hízelgett.
De a villámló tekintetek elhallgattatták.
- Ugyan már, nem fogunk összeveszni egy ilyen apróságon... ugye? - kérdezte reménykedve, de a többiek már vicsorogtak és elindultak felé.
- Hát akkor... további jó edzést. - mondta és belátta, hogy jobb, ha kereket old.
Persze mindenki utána. Másfél órás fogócska után, jutottak csak megegyezésre. Így történt, hogy velük együtt Yoh is belépett a kínzókamrába.

A délután közepébe járt már az idő, mire vége lett az edzésnek. Ugyanis Jocó elsütötte az igen "humoros" beszólását. Ez még önmagában nem is lett volna baj, de Trey és Len nem hagyta szó nélkül. Szerencsétlen Jocó pont Annára esett, így megtriplázta az adagot.
A következmények... hát igen. Jocó jobban hasonlít egy múmiára, mint emberre, de mindennek van jó oldala. Ebben például az, hogy a szája is be van pólyázva, így legalább az ebédnél nem zavart senkit.
- Nem érzem a lábam! - panaszkodott Trey.
- A karom! - folytatta Lyzerg.
- Hkmgr...! - motyogott valamit a "múmia".
- Lelapult a hajam! - siránkozott Ryu.
- A panaszkodás a gyengeség jele! - mondta Len, de mikor Yoh átnyújtotta neki a salátát feljajdult - Óvatosabban!
- Aha... persze... - motyogta Trey.
- Tessék?! - hördült fel Len.
- Csak azt mondtam, hogy nem volt meggyőző érv - mondta Trey.
- Mégis mi? - értetlenkedett Leny.
- "A panaszkodás a gyengeség jele!" - utánozta lányos hangon és közben szenvedő arcot vágott - Jajj hozzám ért a szalvéta!
- Én nem panaszkodom! - mondta paprikavörös arccal Len.
- Nincs értelme ezen vitázni! - szólt rájuk Faust - Mindenkinek fáj valamilye.
- Így van - pontosított Yoh. - S ez csak rosszabb lesz.
- Na elég a nyafogásból, inkább egyetek - mondta Anna, miközben egy sült húst szúrt a villájára.
- Könnyű azt mondani! Te meg ennéd EZT? - bökött ingerülten a tányérjára Trey.
Azon ugyanis répa főzelék hevert.
- Nem, nem enném meg. De nem is én edzek, hanem ti! - mondta Anna és beleharapott a sült húsába.
A többiek lemondóan sóhajtottak és nekiláttak az evésnek. Néhány percig csak az evőeszközök csörömpölése hallatszott, de aztán meghallották a jóscsengő hangját.
- Ez meg kié? - kérdezte Ryu.
- A mienk. - vágta rá Len és Trey.
- Helyszín: Stadion, időpont: holnap reggel 9óra, ellenfél: Tükör csapat?!
- Ez meg milyen név? - kérdezte Lyzerg.
- Majd holnap megtudjátok! Nyomás aludni - adta ki az utasítást Anna.
Már mind aludtak, de nem sejtették, hogy három utcával odébb egy csapat sugdolózva összedugta a fejét…