Vallomás 9.fejezet

9. rész

Vallomás

Lizi nyugodtan aludt, nem zavarta senki. Yoh óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Útközben azon törte a fejét, amit Lizi mondott, na meg persze hogy mit meséljen be a fiúknak.

Éjfél volt, a szellő hűvösen legyezte az alvó lány arcát a nyitott ablakon át. A mező virágainak friss illatát hozta magával, és az ígéretet, hogy minden jobb lesz. Az álom csalóka reménye nyomban kiröppent Lizi szeméből, amint egy meleg kéz az arcához ért.

A kéz elkezdte simogatni az arcát. Lágyan, finoman, mint azt egy perce a szellő is tette. Ugyanakkor Lizi érezte, hogy valaki ül mellette az ágyon. Ez a valaki most fölé hajolt. Lizi puha ajkak érintését érezte az arcán. Ugyanakkor az idegen ezt suttogta a fülébe:

- Ébren vagy?

- Igen – felelt halkan a lány. – Miért jöttél vissza, Zik? – a hangjában nem volt szemrehányás, düh, harag vagy sértettség, azzal a végtelen szeretettel beszélt, ami mindig is jellemezte társaságban. Óvatosan felült.

- Miattad – a fiú hangja szomorúan csengett.

Lizi a szemébe nézett, és ekkor vette észre, hogy könnyek csillognak benne. Zik finoman az arcához érintette a kezét, mire Lizi megfogta. Hirtelen átölelte a fiú derekát.

- Miattam jöttél vissza? Ha Yoh elkap, nagy balhé lesz belőle.

- Tudom. De miattad ezt is vállalom.

Lizi felemelte a fejét. Zik az ölébe vette a lányt, és óvatosan simogatni kezdte a haját.

- Haragszol rám, ugye?

- Nem. Nem haragszom, nem szoktam. Csak fáj, amit tettél.

- Ugye nem mondtad komolyan, hogy utálsz?

- Csak dühömben mondtam. Persze, hogy szeretlek.

Zik szívét megmelengették ezek a mondatok.

- És hogy érzed magad?

Lizi sóhajtott egyet.

- „Társasága lángzó érzemények,

Kínos emlék, és kihalt remények.”

Ha költőien fogalmazunk, körülbelül ez.

- És miért kihalt a remény?

- Mert tudom, hogy nem szeretsz.

Zik meglepetten nézett a lányra.

- Miért nem? Ezt honnan szedted?

- Van annyi eszem, még ha gyenge is vagyok. – a lány szomorúan leszegte a fejét. – Kilépek a viadalból.

Zik azt hitte, nem jól hall.

- Te? Több esélyed van, mint Ren Taonak!

Lizi felemelte a fejét. Pillantása találkozott Zikével. A fiú elmosolyodott.

- Itt beszélgessünk, vagy máshol jobb lesz?

- Hogyan megyünk innen el?

- Bízol bennem?

- Persze.

Zik az ablakhoz ment, és kitárta. Alattuk tíz emelet mélységben terült el a sötét föld. Nem látszott sehol fény.

- Akkor gyere ide.

Lizi engedelmesen odament az ablakhoz.

- Mit akarsz csinálni? – kérdezte vacogva.

- Kiugrani – felelte nyugodtan a fiú.

- MICSODA? – visította Lizi, de Zik befogta a száját.

- Azt mondtad, bízol bennem, de ne sikíts mert lelepleznek – suttogta megnyugtatóan.

- Én nem merek kiugrani – válaszolt remegve a lány. – Legalább írok egy cetlit Yoh-nak, hogy ne keressen, majd megyek vissza a házba.

- Oké.

Lizi gyorsan lefirkantotta, hogy ne várják, majd odament Zikhez, és megfogta a kezét.

- Na jó, ha te mondod… - behunyta a szemét.

Zik elrugaszkodott a párkánytól, maga után húzva Lizit. A harmadik emelet magasságában aztán egy tűzgömb lángoló oldala tűnt fel körülöttük. Lizi ösztönösen belekapaszkodott Zik karjába, és közelebb húzódott hozzá. A tűzgömb eltűnt.

Nem messze onnan, az erdőben bukkant fel két utasával együtt. Mikor leereszkedtek, Lizi enyhén támolygott, végül leült a fűbe.

- Soha többet… - motyogta. Arca olyan sápadt volt, mint a feje fölött fénylő telihold. – Soha többet… Ilyet nem…

Zik mosollyal ajkán ült le mellé.

- Rossz volt? Én nem éreztem soha, hogy rossz lenne…

- Nem tudom, olyan fura érzés volt… Nagyon meleg, forró…

- Akkor az erőm még nem fogadott el teljesen.

- Az erőd?

- Igen. Tudod, mikor egyesültem a Szellemek Királyával… Egy pillanat, ne üljünk itt sötétben.

Tűz lobbant fel előttük a tisztás közepén. A lángok halk ropogással járták táncukat, s füstjük fakó kísértetként szárnyalt a felhős ég felé. Zik és Lizi közelebb húzódtak a tűzhöz.

- Ott tartottál, hogy a Szellemek Királyával egyesültél.

- Igen. Mikor egyesültem vele, részt kaptam a hatalmából. Úgy gondoltam, már nem lehet több erőm, de mégis kaptam még. Úgy éreztem, felrobbanok.

„A kis szerény” gondolta Lizi.

- Ezért tudtak Yoh és a társai végezni velem. Nem azért, mert Yoh olyan erős és különleges sámán. Hanem mert életem leggyengébb pillanatában kaptak el. Az erő részemmé vált, segített abban, hogy visszatérjek. De nem csak emiatt tudtam visszajönni. Éreztem, hogy valakinek szólít a szíve, mint Yoh-t a barátai, de ez az érzelem erősebb volt…

Lizi elpirult. Érezte a célzást a mondat mögött.

- Amikor visszajöttem, elindultam Tokió felé. Nem volt könnyű út, Amerikából idáig. A világ két vége. Te honnan jöttél el idáig?

Lizi meglepetten nézett a barna szempárba, melyben a tűz tánca fénylett. Zik még sosem kérdezett tőle semmit, amiben a szavak mögött ilyen kíváncsiság bújt volna meg.

- Én Európa szívéből – felelte a lány a tűzbe meredve. – Egy Magyarországnak nevezett kis országból. Kicsi, de gyönyörű szép, az Alföld a végtelen búzamezőkkel, a Mátra a zordon fenyvesekkel… Abban a kis országban összezsúfolta a Teremtő a természet összes szépségét – ezt tiszta szeretettel mondta, látszott rajta, hogy lelke a költők világába repült, már túl van ezen a földi világon, a telihold tiszta fényénél szárnyal a magasban… - De onnan is elmentem. Amerikába utaztam, minél távolabb a szülői háztól. Hónapokig bolyongtam úttalan utakon a Nyugati-sivatagban, míg végül rátaláltam a Patch indiánok törzsére. Silva magához vett, tanított engem, megismertetett a sámánság magasiskolájával. Képzett harcosnak számítottam, aki mellett eltörpülnek az olyanok, mint Ren Tao. Akkor éreztem magamat először boldognak. Örömömet beárnyékolta ugyan szüleim halálhíre, de egy kész ételt sem tettek elém soha az asztalra, miért bánkódtam volna? Aztán megjelent a jel. Silva útnak indított Tokióba, hogy itt legyek, ha elkezdődnek a csaták. Innen a második körben ismét visszamentem Amerikába, Dobyvillage-ben azonban Silva el volt foglalva, magam maradtam hát ismét. Aztán lefújták az egész harcot, és ismét ide kellett jönnöm, várni az új kezdetet. És itt találkoztunk. – a lány elmosolyodott. – Onnantól már tudod a történetet. De bármerre is jártam, a szívem mindig hazahúz Magyarországra… Ha majd véget érnek a sámánharcok, talán ellátogatok haza… - a mondat abszurditása kizökkentette a mélázásból. Összenéztek, és tudták, hogy mindkettőjüknek ugyanaz jár a fejében. – De különös… Ha véget ér a Bajnokság… - Lizi beleborzongott a mondatba. – Mi lesz akkor?

- Tényleg érdekes mondat volt ez, de eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy akkor mi lesz? – kérdezte Zik. Már ő is érezte a lány lelkében keringő nyugodt, mélázó állapotot, a szárnyalása magával ragadta, nehezen tért vissza a földre.

- Sámánharcok nélkül semminek semmi értelme nem lesz – roskadt magába Lizi. Szárnyait mintha lenyesték volna, gondolatait ketrecbe zárta a megdöbbentő észrevétel. – Mit fogunk csinálni? Yoh azt mondaná, hogy csapunk egy nagy bulit, de ez valahogy nem nyugtat meg… Silva mindig Szélszellemnek hívott, amiért a gondolataim mindig elkalandoznak – mosolyodott el. De a mosoly gyorsan lehervadt ajkáról. – Egész életemben sámánnak tanultam, hogy fogok megélni? – sóhajtotta.

- Nem leszel egyedül – suttogta Zik inkább a lángoknak, mint a lánynak. – De én nem foglak szeretni…

A balzsamos levegő Lizi számára jéghideg és csípős lett, gondolatait megdermesztette, és mint amikor madarak keringenek haldokló társuk körül, a fejében a remények is úgy tettek, de itt az összes remény meghalt a lány szívében. Leszegte fejét. Távolabb akart húzódni Ziktől, hogy ha már nincs remény, ne is keltsen hiú ábrándokat testének közelsége. Zik azonban elkapta a csuklóját.

- Nem azért, mert veled van baj. – suttogta továbbra is a tűznek. – Nekem nincs szívem, nem tudok szeretni… Nem tudok érezni.

Lizi szemében újralobbant a tűz.

- Ezen tudok segíteni – mondta halkan. Zik kétkedve nézett rá. – Gyere ide és hunyd be a szemed…

Lizi hozzábújt Zikhez, majd a fiú becsukta a szemét. Lizi felemelte a fejét.

Zik puha, meleg ajkak érintését érezte az ajkain. Ahogy Lizi hűvös keze hozzáért az arcához, a bőre bizsergett, egész bensője egy boldog, édes remegés volt, ahogy a lány csókja szétolvadt a testében, átmelegítette, felforrósította… Úgy érezte, már nem számít a bajnokság, akármi történjék, védenie kell a lányt… és szeretni fogja, igen.

Aztán egyszer a végtelen boldogságnak is vége lett. Ajkaik elváltak egymástól, Lizi szemében tiszta, szép tűz égett, ahogy Zikre emelte pillantását.

- Ugye van szíved, különben nem éreznéd így magad – suttogta a lány. Hangosan nem mert megszólalni, nehogy ez a gyönyörűség, ami kettejük szívébe szállt, mint törékeny kismadár, elszálljon.

- Van – válaszolt Zik. – És a szívem mindörökre szeretni fog…

- És mit kapok? – kuncogott a lány. Zik értetlenül meredt rá, mire Lizi megmagyarázta: - Bebizonyítottam, hogy van szíved, cserébe én is kapok valamit?

- Persze, amit csak kívánsz.

- Azt rád bízom, mit teszel. – Lizi szemében pajkosság látszott, Zik elmosolyodott. Felemelte Lizi fejét, és viszonozta a csókot.

- Ez… fantasztikus volt! – susogta a lány. – Zik, én… El sem tudom mondani, mennyire szeretlek!

- Nem vagy egyedül. Végre szerethetek… - Zik átölelte Lizi vékony derekát. – Szerethetlek… Örökké…